olyan egyszerű ez a néhány szó
elszakadás
elbúcsúzás
eltávolodás


egyszerű és mégis nehéz
jó, de mégis rossz
ellentét de közben harmónia
tudatom megkönnyíti a szívem érzéseit
hogy hát akkor el kell váljak tőled is
abba kell hagynom ezt az időszakot is

nem tudom mi ez, mi volt ez
két ember átka
két ember mentővára
hogy egymást kihasználtuk
vagy egymást csak megmentettük
vagy tönkretettük
az idő majd megmondja
de most muszáj mennem
mert már késő is
hogy hozzád így
szenvedéllyel ragaszkodni kezdtem
nem szerelem ez
tudom, de az ész ereje itt hiábavaló
lehűtjűk egymás idegeit.
nagyon jól esik hozzád jónak lennem
őszintén önmagam tudom adni
és ez jól esik, mert
meggyógyítottál.
 hiába lettem nyűg neked
én sose nem felejtelek

"Jó, hogy nem hívtál társadul,
és kedvesednek nem neveztél.
Én sors lettem és messzi dal,
álmatlan éjjel és jeges szél."
A.Ahmatova


"És nem felelsz már énekem szavára
együtt ujjongva, bánkódva velem.
Nélküledvaló, puszta éjszakába
száguld, és nem lel többé énekem."

kihasználjuk egymást
élünk az érzéstelenségben
érzéstelenítve egymás életébe
menedéket lelve, rejtve.
csak egy időszak ez
mondogatom
majd a novemberi őszi idő
szétfújja minden gondolatom
beborít a sötét
újra
beborít az őszi köd
újra.

Lator László: Átlátszó víz

Átlátszó víz az életünk. Tüzek égnek, távoli jelek. Villog hajnali égbolt bozontos táj felett. Mi köti még, micsoda súly illó szivárvány szavainkat? Holdbeli fények, zöld bozót szikrázó mélye ringat. Ki tud még bennünket szeretni, s ki az, kit innen még elérünk? Magányunk hűvös ragyogása késként karcolja bőrünk. Naponként tágabb lesz a vágy, míg elevenen elragad. Így őriz tiszta szegénységünk a baljós csillagok alatt.

csak a hamisság táncol a felszínen
a földben izzó tűz vagyok én magam
magam vagyok a földet égető láng.

***
hiábavaló lenne belegondolnom is
de késő. megint csak átengedtem a helyem
már gondolatban, és késő, késő
mert átsuhan azonnal, és megint átadtam a helyem
valaki más mozgatja gondolataid már
 megint ott vagyok ahol eddig is.

***

inkább eltűnök, köddé válok a novemberben,
mintsem belegabalyodjak abba a mély,
árkos-bokros rengetegbe, mely utadat keringi be.
pont most,
mikor volt az a pillanat,
amit azt hittem az élet nekem sohasem ad,
és megtaláltam azt a színt a szemedben
meggyújtottad azt a részt a szívemben, amit még talán senki
és semmi
és nem mondhatom erre, hogy szerelem
mert tudom nem az
de mégis, olyan harmóniában élek ebben az átkozott tudatban
pedig közben csak a felszínen lépkedek, hogy a melankólia
búskomor árkába ne essek bele újra, hogy ne lássak bele újra
abba a feltépett gomolyagba amit hagytak szívemen a sebek.
könnyű itt a felszínen, de mégis rejtőzve, titokban, amíg senki meg nem lát
innen fentről, de mégis bentről szemlélem azt a mát, amit a tegnap rejt
azt a lányt, akit szíved nem felejt, pedig közben már elvesztetted még a hamuját is
talán örökre, vagy csak a sebek rengetegében, a karcolásaid emésztették fel.
az önsajnálatodtól úgysem látod ezt.
belefelejtkeztem, a felszínen úszok, abban a két évvel ezelőtti türkiz-kék balatoni vízben,
mely most a te sötétségedben a fény az éjben, a te melankóliád kékségében
igen, annak felszínén úszkálok én,
mert az önsajnálatotban, sajnálatodban többé el nem merülhetek én.

valóság-mások.
más-valóságok.
illúziók,leomló világok
körülöttem mindehol
szerteszét szórja a szél
se szó, se beszéd
nem segít
csak a csend,
vagy egy pislákoló gyertya-fény magánya talán
imára kulcsolt kezekkel majd a sötétben
egyszer majd megbánom,
a sírás szorítja torkom
de szemem szárazon marad.
elfogytak könnyeim
nem pazarolok többet én már rád.

valamikor augusztusban


A lámpafény simogatja a síneket;
csak a rád-gondolás is megeszi a szívemet;
annyiszor hagytam el már részeit;
a te egód jól lakott vele fülig.
Rád nézni se tudok már.
Gondolatod szőrnyűbb az utálatnál;
Sós ízű a harag, remélem,
bennem nem sokáig marad,
mert nincs miért.
Érted?!

Bari Károly: Ablakomba csontsovány holdat állítottál fehéren mászott tátongó falakon a fák árnyékán megakadt - ott lóg az ágakon Késő van, ne menj ki a rétre, baj mindig akad fölhasítják lábad virágagyarak véres lesz a fű, véres az iszap halálra gázol a dübörgő erdők csordája, megszurkálnak az eszelősen susogó szikra-füvek, meggyújtják hajad kódorgó tüzek, harapnak vad kutyák, Téged aki hajnalokat szülsz nekem - és akkor nem tudja meg senki, hogy ablakomba csontsovány holdat állítottál

kapaszkodásaim


ne hagyjatok itt
mindjárt felkap a szél
nem foggal, sem karommal
hanem szememmel szemedbe nézve
őszintén, szerelmet
vagy bármiféle kegyelmet kérve
melegségre vágyok
tul nagy a hűvösség
túl nagy az üresség
túl mélyek a sebeim
egyre mélyebbre kapargatom
foggal körömmel ragaszkodom
mert nem bízom az újholdban
láthatatlan és sötét
újat nekem hiába ígér.
nincsenek most színek
szürkék a macskák a szürke aszfalt mellett az utcán
a szürke esőfelhők alatt szürkén álló falak mellett
látom és érzem kedvem az életre
azt kívánva, hogy inkább már az eső esne
enyhüléssel teli nyári zápor


***
 otthoni fojtogató hűvösség
zongorát kalimpáló idegesség
majd mély melankólia
amelynek ajtaját az alkohol és a zene nyitja
és olyan emberek mint te
szemed ismerősnek tűnik
izzadva, lihegve nézünk komolyan össze
hiszen mintha ezer éve ismernénk egymást
mintha mise történt volna,
majd éjszaka bujok hozzád,
mikor már minket senki se lát
hogy ne tudja meg soha senki
aztán felnézek a csillagos égre
míg te elviszel a messzi mindenségbe
és már a sötétbe visszatérve is újra csillagokat látok,
fátyolos szemmel bújok  a bűnös sötétbe
és újra visszacsöppenve az üres életbe
a fájdalmasság nehezedik ránk,
az élet szomorusága
az álmodozás álnoksága, hogy ez így nem helyes.
végigsírt vasárnap.
végzetes vesztessége a valóságnak
változás.
vége kell legyen, mert elnyel a mélység és a sötétség,
hiába miénk a mindenség.

még nem alszom hogy álmodjak

és mégis
mégis
csak miattad
szakad meg újra
és újra
olyan végségesen
a szívem

megalázóan,
fájdalmasan.
hogy senki vagyok
ezt érezteted velem

és senkivé váltam
melletted

elérted,
tessék
te meg álmaimat éled
és elérted
hogy még meg is utáljalak


remélem örülsz.

néha már inkább nem is akarok érezni
jobb lenne szív nélkül élni.

fekete szemeitek


zöldes, barnás, mély, sötét
de mindenesetre számomra mind feketés
sötét, mélyen izzó
vággyal teli
valami megmozgató
valami izgalmas
valami idegen
valami félelmes
mit ezekben a furcsa,
kék szemeimnek idegen szempárokban
oly sokszor megláthattam

életre keltően
ilyesztő
inspiráló, motiváló
éltetö
de féltető
kélyes
kétes
álmokba ringató
hazugságba húzó
félelmes forró fekete szemeitek
bár tudnám valamelyiket feledni...

roséba borult az arcom,

roséba borult a félelmem

izzó zöldesen virító kalandokkal teli szemeidbe nézve
göndör hajad szinte enyémnek éreztem

pedig oly abszurd ez az egész
mint a 6 év mibe beletelt,
hogy megtudjam mi a szerelem
és most megint kezdeném?

kétes kétségekbe szorult szívem
reménytelen reménytelenségbe.

csak azt mondd meg rózsám.
melyik úton mégy el
közelébe se megyek annak én
semmiféle ekével
hanem átkokat szórok rája
mint a kenyérmozsákat
nagy átkokat, hogy neérjen a búbánat
aztán meg meggondolva magam,
inkább a rideg távolságtartással
próbálkozom
hogy érezd

miért használ ki mindenki léptennyomon.
kihasználható lettem
megszeretnek, kiszívnak, leszívnak
eldobnak
még csak nem is kellek teljesen sem
elég ha csak szívem fedelét érinti valami
elég ha csak szemem lángját érinti valami
 az mind elég
főként ha szemedbe nézek
ott minden elég
és semmi vagyok
és irányítasz
és aztán ott találom magamat,
újra
sehol
mindehol

miért nevetsz?
rám nézel és nevetsz
rajtam nevetsz?
kérdezed,
nekem meg csak az jár fejemben
hogy szemem a szemedbe kacag,
szívem szívedér meghasad 
és nem tudom meg mondani
mi ez az érzés
hogy szemedbe nézek
és azok megigéznek
és mélyre rántanak
táncba hívnak
és csak jutnak eszembe azok
a vágggyal teli énekek
hogy belenézek a szemébe
tüzet gyűjtok a szívébe

szenvedély, vágy
ennél természetesebben talán még sosem éreztem magam senkivel
mi a fene ez?
honnan jön ez?
rád hangolódtam? de mondd meg
mégis hogyan?

már megint ez az érzés, hogy
fáj, fáj, fáj a szívem fáj
és fáj a szívem feketére
két szép fekete szemére
tovább már pedig csak annyit mondanék
megszerettem ezt a legényt a szép szaváér
homlokára göndörödő hajáér

áthallások

egy másik útról talán?

teljesen távolinak érzem

a régi álmokat

mi lelt engem,hogy így eltévedtem

tévedtem, vagy távolodtam

el, messze, tévelyegve

ténferegve.

most ez van

ez vagyok itt én

ez vagy ott te

ez itt az élet

minden csak ugy suhan

és ami van...

néha történik egy-két csoda

egy két sóhaj

mely magam sem értem hogy kerül utamba

kicsusznak a dolgok kezeim közül

mintha átadnám másnak magam

és akkor jön néhány éjszaka

mint a lidérceket

mások észre se vesznek, 

én meg beléd bolondulok

pedig téged nem érdekellek

talán kísértetek vagytok, 

vagy tényleg lidércek

miért mindig titeket kereslek, miért mindig ti találtok meg

kikre egyébként sem értem miért vágyok

tiltott világok

távoli tűnemények

tévelygések

tűnődések

és fájdalom

vágyakozás

majd bánat és üresség mit hagytok rajtam

én meg csak hagyom

hogy így legyen

mert ezt érdemlem úgy érzem.

de miért?

miértmiértmiért 

és megállok utamon

és fájdalmamban csak állok, és kiáltok, hogy miafene

nemértek én semmitse,

miért?! 

verjen meg az Isten titeket, 

akik rosszra vittétek lelkemet

és végülis 

hát talán akkor engem is

ez van.

mégis.

akarom, hogy jobb legyek.

őszintén. fájlalón

***

behunyom a szememet, 

és szemedbe nézek.

nem érdekel mit mondanak mások, 

nem érdekel kik mondanak mást

hogy mit hogyan kellene

kit hogyan kell szeretni

lényemhez tartozik

a sok tévelygésem

keresésem

ez van

behunyom szememet újra

csókolom szemed, szád, 

mert számomra, fény voltál

mikor mást elriasztottam

addíg míg téged el nem riasztottam

megijesztek mindenkit úgy tűnik

egyszer őrületesen szeretek

másszor őrületesen feledek

ragaszkodok

és tagadok

tapadok

és akaszkodok

és aztán

egyszer csak

félek

átgondolom

és nem tudok szabadulni

valami gyötrő érzéstől.

kerestem, és egy érzésre találam

még vadabb vágyakra nálad,

szemedbe néztem

és tudom hogy csak kerestem

és találtam

és nálad is feledtem valamit

és számodra semmit

de nem jelentett semmit

és megyek is tovább

és keresek

és...

elveszek...

mint a szél ami itt-ott  nyári napokon hajamba kap
vagy mint a tavaszi szellő ami lengeti a virágokat
csak úgy szerettem volna átsuhanni
csak úgy akartam volna tündérkedve lépdelni
helyette, mint  zivatar, mint a vad áramlat
rombolva, zavarosan,  viharosan  vonultam váratlanul.
nemtudom mire szomjazom már jobban
levegőre-e, tengerekre-e, napsütésre-e
tisztaságra, zavarodottságra-e
magányra, változatosságra-e
másra, újra, régire-e
mire
csaknem semmire
majdnem mindenre
de mégis mire?!
honnan tudjam hova haladok
hová hallatszok
hová hárulok el
hát
hallhatatlan halva
hálátlan hálával
halálig, de halálig
oltalom lennék, volnék
vágy lennék, volnék
világok, várok
várok rátok

hajnalkeresés

mély lélegzetek
lassan, majd egyre gyorsabban
hevesebben, kedvesebben
nézek szemedbe.
mélyen, kegyetlen
tekintetedbe.
honnan jöttél,
ki vagy,
mit akarsz?
semmi vagyok,
senki vagyok
nemtudom mit akarok
megsemmisülök a káoszban
a félelemben és a bánatban
mindezer darabra törtem már
és török még tovább
annyira, s úgy
hogy a fájdalom már barátom
ide jutottam.
ide sodródtam
ez vagyok.
hiába magyarázkodok
jobb már talán sose leszek
napjaim, holdjaim
fényeim, csillagjaim
elvesztettelek benneteket
feláldoztam mindent
és úgy érzem a semmiért.
úgy érzem mindent elvesztettem
és nem találom már kedvem
se a fényem, létem, éltem
igen borongósra fordult világom
ha nem tetszik szavam, szemem
éneklem, és hangosan kiáltom
bánatom
feléd
felém
egészen
mélyig,
egészen
a csillagos égig.

Rab Zsuzsa: Csavargóének

Csak az, aki
senkié sem,
az hihet még a 
mesében,
az hihet még
a csodában,
mindhalálig-
virulásban,
az, akit
seholse várnak,
annak mindig
ajtót tárnak,
aki üres már
egészen,
az hihet még
a mesében,
mehet fényben,
lángzó szélben,
didereghet
napsütésben
az, aki 
már senkié sem.

Annak könnyű
lépte alatt
minden ösvény
összeszalad,
minden ösvény
szerteszalad,
szélnek háttal
erre indul,
megy egy kicsit,
arra fordul
az, akit
seholse várnak.
Annak 
mindig ajtót tárnak.

Lépdel
könnyű szédülettel.
Bámulnak rá
rémülettel
lehorganyzott,
földbe ásott
házak,
vasketrec-lakások,
ólom-arcra
húzott zsákok,
ólmelegű
szuszogások.

Aki üres már
egészen,
az hihet még
a mesében,
indulásban,
érkezésben.
Csak az, aki
senkié sem.

Szécsi Margit:
Vers

Keress valakit, ha fölkel a Hold,
ha pusztuló ereimben
ünnepet a világűr hidege ül,
ne légy a fejfám, ne maradj egyedül.
Vérem udvarát már nem süti át
az a hold, fekete minden -
ölts eleven gyászt vagy tarka ruhát:
tündökölsz énekeimben

Váci Mihály
Hegedű


Értelme magvait a sorsom
szétszórja már, mint záruló virág.
Félelmeim úgy könyörögnek érted,
mint égre kulcsolt ágú őszi fák.


Amerre lépek: szétterülve, törten,
emlékeink hullt erdője zizeg,
s levéltelen napjaim ágabogán át
eget betöltve sóhajt a neved.


Ordítanék utánad, de hiába:
oly néma vagyok, béna, mint az állat,
és mint a kő, mely megütött, s utána
ha belerúgsz, még felvérzi a lábad.


Hegedűként, felsodort idegekkel,
kiszáradva és megfeszülve élek,
oly vágyakkal utánad, hogy vonótlan
sikolt, szikrázik belőlem az ének.

márciusi tavasz illat
árad a hajnali szobába
nyitott ablak
nyitott szavak
budapesti szobámban
távol minden mástól
éledek, tévedek
s rátok gondolok
kik mosolyt csaltok az arcomra
lángot lobbantotok lelkembe
hogy vessem szemem az egekbe
enyhülésért,
álmodozás.
szürke-ködfelhő-fény
mandarin illat kereng
idebent
a csöndes szobában
csak elképzeltem
mi lenne
ha
mi lenne?

újra vissza
a hidegbe
didereve
lelkemben
nem a kezedben
sem a szemedben
csak tudom
az érzésben,
elfogott vágyakban
enyhítő ölelésben
minden nélküli
meleg-érzés-kellene
mi elrejtene
ölelj majd még
egyszer legalább
hogy tudjam milyen az
csak úgy gondoskodóan,
biztatóan
csak erre várok most
itt az álmok ablakában
kitekintve a természetbe
felébredek.
magamhoz térek
és kezdődjön az új
budapesti ének
lelkem, szivem
eltéved.
kéred?
ki vagyok?
a tied már rég nem.
fájó autóbuszhangok
villamosvárások
városvilágaim
világvárosaim
keresve se találok
hát mégis hogyan?
minden reggel
újra a szürke,
homály-kedvvel
útrakelek.
elfeledek.

vége.
végem.

halovány tündér-létemet 

elhagytam messsze

valahol a somorjai fák alatt

elrejtve

mikor az lettem, aki nem akartam

lebegek világok között

fájdalmasan nézek a messzeségbe

de lábammal mérgesen,dühöngve

tiporok a földbe.

miért van ez , miért így van?

kérdezem, és szorongásaim

folyton-foylvást újraélem...

ugyanaz, az el nem múlandóság,

egy bűvös körbe ragadtam

vagy csak önmagam

rabságába, kalitkájába

hol elveszejt a világok világa

a mit sem sejtés gondjainak világa

magamba mélyedve

rájövök, mostanában semmi nem visz előre.

semmi vagyok

semmivé lettem

azt érzem elhalok a porban

és hiába adok, nem kapok.

már csak örökig hervadok.

elvont világok.

félrevont, elvont
kivont, bevont
világokban élünk
egy szikra kell,
vagy tűz,
láng lobbanása,
és már is érdekel
egy újabb világ
mélye-mása,
hogy szemem-lelkem lássa.

kinyitom ajtómat,
szavakkal, fellegekkel
kezemmel akár.

majd benézel, eltűnsz.
mindezek után felejtesz, mást keresel,
levegő vagy, a téli napban, mégis izzik a szemed, szemem, ahogy rád nézek.
te nem feleded. nem feleded?
pillanatban maradok.

---

egy szavat keresek hazafelé,este

enyhítő. enyhülés.
az vagy számomra,
bárki más is lehetnél, szívem mása,
pajtása
enyhülés, vagy egy simogató álom
amibe szívesen belevágyom,
megszelídít világod.