kapaszkodásaim


ne hagyjatok itt
mindjárt felkap a szél
nem foggal, sem karommal
hanem szememmel szemedbe nézve
őszintén, szerelmet
vagy bármiféle kegyelmet kérve
melegségre vágyok
tul nagy a hűvösség
túl nagy az üresség
túl mélyek a sebeim
egyre mélyebbre kapargatom
foggal körömmel ragaszkodom
mert nem bízom az újholdban
láthatatlan és sötét
újat nekem hiába ígér.
nincsenek most színek
szürkék a macskák a szürke aszfalt mellett az utcán
a szürke esőfelhők alatt szürkén álló falak mellett
látom és érzem kedvem az életre
azt kívánva, hogy inkább már az eső esne
enyhüléssel teli nyári zápor


***
 otthoni fojtogató hűvösség
zongorát kalimpáló idegesség
majd mély melankólia
amelynek ajtaját az alkohol és a zene nyitja
és olyan emberek mint te
szemed ismerősnek tűnik
izzadva, lihegve nézünk komolyan össze
hiszen mintha ezer éve ismernénk egymást
mintha mise történt volna,
majd éjszaka bujok hozzád,
mikor már minket senki se lát
hogy ne tudja meg soha senki
aztán felnézek a csillagos égre
míg te elviszel a messzi mindenségbe
és már a sötétbe visszatérve is újra csillagokat látok,
fátyolos szemmel bújok  a bűnös sötétbe
és újra visszacsöppenve az üres életbe
a fájdalmasság nehezedik ránk,
az élet szomorusága
az álmodozás álnoksága, hogy ez így nem helyes.
végigsírt vasárnap.
végzetes vesztessége a valóságnak
változás.
vége kell legyen, mert elnyel a mélység és a sötétség,
hiába miénk a mindenség.