csak a hamisság táncol a felszínen
a földben izzó tűz vagyok én magam
magam vagyok a földet égető láng.

***
hiábavaló lenne belegondolnom is
de késő. megint csak átengedtem a helyem
már gondolatban, és késő, késő
mert átsuhan azonnal, és megint átadtam a helyem
valaki más mozgatja gondolataid már
 megint ott vagyok ahol eddig is.

***

inkább eltűnök, köddé válok a novemberben,
mintsem belegabalyodjak abba a mély,
árkos-bokros rengetegbe, mely utadat keringi be.
pont most,
mikor volt az a pillanat,
amit azt hittem az élet nekem sohasem ad,
és megtaláltam azt a színt a szemedben
meggyújtottad azt a részt a szívemben, amit még talán senki
és semmi
és nem mondhatom erre, hogy szerelem
mert tudom nem az
de mégis, olyan harmóniában élek ebben az átkozott tudatban
pedig közben csak a felszínen lépkedek, hogy a melankólia
búskomor árkába ne essek bele újra, hogy ne lássak bele újra
abba a feltépett gomolyagba amit hagytak szívemen a sebek.
könnyű itt a felszínen, de mégis rejtőzve, titokban, amíg senki meg nem lát
innen fentről, de mégis bentről szemlélem azt a mát, amit a tegnap rejt
azt a lányt, akit szíved nem felejt, pedig közben már elvesztetted még a hamuját is
talán örökre, vagy csak a sebek rengetegében, a karcolásaid emésztették fel.
az önsajnálatodtól úgysem látod ezt.
belefelejtkeztem, a felszínen úszok, abban a két évvel ezelőtti türkiz-kék balatoni vízben,
mely most a te sötétségedben a fény az éjben, a te melankóliád kékségében
igen, annak felszínén úszkálok én,
mert az önsajnálatotban, sajnálatodban többé el nem merülhetek én.