a végén mégis anyám szavának adok igazat
hogy én ilyen vagyok és kész
elvárások, elválások
panaszkodok, sajnáltatom magam,
vagy megint vörösbort iszok
nem vagyok elég jó neked
csak ennyi az egész
és én realizálom, hogy nem is akarok
se neked se senkinek elég jó lenni
csak jó akarok lenni ebben a kiábrándító világban
csak sugara a jónak, a szépnek, a másnak
mint a gyertyaláng a sötét szobámban
melyet csak esténként vehetsz észre
mikor a sötétségbe kényszerülsz bele.

---

tanulni önmagam
elvárások hálójában érzem fogolynak magam
nem ismerek magamra.
mert igazából nem lehet normális
igenis vannak másak a normálistól
és igenis más vagyok, és furcsa
és hiába igyekszem megfelelni
nem illek bele ezekbe a keretekbe
és igazából már nem is akarok
mert elegem van, hogy nem vagyok elég jó a keretekben
hát leszek a keretek nélküli világomban valami
és valaki
ahol nem akarja, nem várja el senki se
hogy milyennek kellene legyek

nem vagyok átlgos.
hiába probálok az menni
minél inkább akrtam az életbe
annál inkább sikerült kilógjak.
mondtm már
kitszitott vgyok mindehonnn
ha neked egy ilyen lány nem kell
hát gyorsan felejts el engem.

A fátyol
Szemem csillogása homály
Szívem dobbanása sovány
Mint a vigasz mit a csend nyújt köztünk
Amely furcsa ködként szállt közénk
És máshol járok
S nem tudom te hol jársz ilyenkor
Mi ez a végtelen távolság
Ami téged bosszant,
s engem elszomorít.

Sötét lakásom asztalán
Ismét üres egy borospohár.
Nézem egyre mélyebben
Hátha megtelik tekintetemmel
Vagy legalább az érted hulatott könnyeimmel.

Szárított szilvadarabokat Majszolva szóltam volna, Csendesen, kedvesen Kínálnálak belőle, Hátha neked is úgy izlene, Mint amennyire én el vagyok telve Ezzel a sok édességgel, Ami a veled való pillanatban tölt el...

I thougth you cared You sad you care And now i see Thats how you care And that not enogh for me.. No, no, no Every little light in your eyes Every little word from your mouth Its not what I was craving for Its not what i was dreaming of Summer streets in Budapest Made me somehow forget That we lived in one city for a year Now its like everyone is here And I'm just as lost as them.. And I'm just as curios as them For everything I havent seen yet For everything whats gonna come next

Its a sunday morning When i 'm just realizing That through the Last few weeks I have been just eating almost everything That i have been just writing almost everything Eating, writing, dreaming, and forgetting my last half year What i was spendin mainly with you my dear So now i' m eating in a hope that i might be healing So now i'm writing in a hope that i might be forgetting And i wanna let go I wanna let go everything from my last half year.

Úgy örülök neked Inspirálóan és motivaloan hatsz rám Mint az eső vagy a reggeli fény ami beszűrődik a szobám ablakán. Én meg csak itt ücsörgök magammal beszélgetek sírok meg írok sokféle szöveget Erről a percről, meg az életről A felém sodródott emberekről

Dalszövegünk

én csak azért nézek szomorú filmeket mert jól esik látni amit érzek mondta Annamária és nem hitte el hogy azt mondják furák vagyunk pedig szerintünk mások még furábbak 2 óra 22 perc az átlagidőnk amit átbeszélünk újra és újra Kapolcsbéli álom-túra a malomszigeten

blogspot: "oszd meg másokkal szenvedélyedet"
én: próbálom  a magam módján.



Dylan dalokat hallgatva
ülök a pesti lakásba
miért nem esik?
úgy kevésbé bánnám,
hogy ezen a  nyári napon
idebenn ülök a szobámban,
és merengek azon a dörögdi,
kapolcsi estén, amikor is
annyi mindent meséltél
Hogy miért trauma neked a szereplés
vagy hogy miért nem adta még
vissza neked Hobo a Rimbaud versköteted.
De annyi minden mást, például,
hogy gitározol, és annyit nem iszol már,
de azért mikor szerbiában berúgtál,
és majdnem a  rendőrségen ragadtál,
vagy egy másik történeted,
mikor egy kocsmában valami képet elemeltetek,
de csak úgy, mert nem tetszett,
vagy valami ilyen,
már pontosan nem is emlékszem,
csak a hangodra, göndör hajadra,
és a nevetésedre, meg arra,
ahogy azt mondtam,
ez egy Cseh Tamás dalba illő volna!

reggelente megváltom magamat
önfejlesztő cikkeket olvasgatva
szedem össze magamat fogat mosva,
tükörbe nézve kérdezem
hogy mit miért cselekedem
tele vagyok hibával
kötözködök a nagyvilággal
és zavar minden, főleg a zaj
azért kell nekem a madárdal.

izgalmas, érdekes emberekről
az ő kalandos félelmetes életükről
olvasok és tanulok naponta
hallgatva mint egy kisgyerek a sok,
számomra szinte hihetetlen mesét
képzeletemben én is képes vagyok
minderre a végtelen történetre.

valóságomban, azonban az apró
mindennapi lépések művészete
az ami megtanította az önszeretetre
ez van, nem vagyok néha képes ennél többre
nehézség ilyenkor minden bögre
kávé, tea, gyümölcs, akármi,
félek ezt se bírom megemészteni
és ma már aggódom,
miért így van ez,
hogy az egyszerű életviteli lépéseimben
fáradok mindennap el.
félek minden pillanattól,
mert tudom, összeben ott van a lehetőség
félek ezektől, hogy nem élem meg,
hogy nem használom ki
lassan örültség bontakozik ki rajtam
mikor realizálom, hogy még a ruhám is
fordítva van rajtam.

szavakba foglalni az érzést nem ilyen egyszerű

otthon, leülnék festeni
egy mesebeli lovat akartam befejezni
aki a holdfényben botorkál
viharos vizek között
csak az a baj, hogy festeni
nem ültem le én már ezer éve
mostanság legfeljebb a szemöldököm festem,
de a gyakorlatból tudod rég kijöttem
ha egyáltalán valaha benne is voltam
sok-sok vonalat húz az ecset,
de a kezemnek nem engedelmeskednek
pedig nem nehéz,
csináltam én ezt rég,nézd.
itt is egy régi emlék,
a szobámban tele ilyenekkel,
régi festmények,
képek, színek, álmok.
azt hittem jól csinálom
hiszen ez a saját kis világom
de csak ennyi lenne benne?

leülnék festeni,
ezt a lovacskát befejezni
aranyszínű ezer-ecsetvonásnyi
színes-szőrű mesebeli paripa
tudod azért,
mert szeretném ezt a sok érzést valahogy összefoglalni
szavakba foglalni nem ilyen egyszerű
tudod,
te is tudod
hiszen a kapolcsi hosszú esténk után is
kétszer probáltál elmondani valamit
amiről azt hittem értem
de itthon rájöttem,
hogy talán mégsem
és szeretném ezt a sok bizonytalan
de mégis olyan reményteli érzést,
 mely mind aranyszín-mélykék,
és bársonyvörös árnyalataiban talán lila
mint a holdfényben ez a paripa
ez az eltévedt szerencsétlenség,
akit erre a kis vászonra vetettem
reménytelenségemben én,
mert tudod szeretném ezt valahogy elmondani
szeretném ezt én valahogy feloldalni
szavakba foglalni az érzést
tudod, nem ilyen egyszerű.

Van egy kis patak Felette egy kőhíd Alatta a malomsziget Fűzfák ágairól gyerekek lengenek A kispatak felett Hosszú nyári melegek Hajnalig tartó éjjelek Fröccsöt tartó, hidegtől remegő kezek Izzadó tenyerek, hogy Sohajtásnyira melletted lehetek Hallgatlak, nevetek Göndör hajad, sugárzó tekinteted Amiben egyre csak elveszek És az érzés amit aztán egész évben, örökké keresek...

Miattad érdemesnek tartom Ki gyógyulni minden eddigi hibámból. Sohajtásnyira vagy tőlem, de nem egyedül Pedig gyakran elképzeltem már Ahogy itt ülsz velem a tölgyfa alatt (Aki egyidőben került velem Somorjára) Gyakran képzeltem azt hogy ez szerelem Évekbe telt mire szóhoz juttattuk egymást Még egybe mire kezem göndör hajadba fonódva Megcsokoltál és csokoltuk egymást vigasztalódva. A realitásba virradó másnapban pedig csak sóhajtó vágyaim maradtak velem. Hát látod itt tartok és fáj, De nem sajnálom hogy ez nem elég nekem.

kapolcsvarázsok


még oda se értem,
de erről álmodom.
a forró, nyári utcák hullámzása,
a művészlelkes tömeg,
egy völgyben, júliusban
csodálatos dalokkal,
gondolatokkal,
színes mondatokkal,
kedves emberekkel

***
megérkezni,
szép ruhába bújni,
mosolyogni...
irány a malomsziget,
ahol a varázslat kezdődik
mert meglátlak minden évben.
és elengedem eddigi önmagam,
átadom magam a pillanatnak,
a jelennek, és a kapocsnak,
ami évközben csak bensőkben forrong
és érlelődik
de feléled és valóra válik Kapolcsban
a völgyben, a nyári színek,
rezdülések, zendülések.
csak erre vártam, és vágytam egész évben
hogy itt varázslattá váljon a lényem
és hogy meglássalak.
mosolygok szívemből, lényemből
nézlek és örvendek
hiszen magad vagy jelen.

***

szerda,
kék ruhámban állok,
csinos vagyok nagyon,
igazán, de szomorú
és te ezt meglátod
kérdezed is az este,
mikor csak ülünk kettesbe
el se hiszem
még mindig
mert csak egy villanásnyi
gondolatom volt eddig
arról, hogy megcsókollak.
befeküdtem melléd
átöleltél,simogattál
feléd fordultam
és hozzád bújtam.
éreztelek, éreztél.
és aztán vártam,
mivel én nem mertelek
te megcsókoltál.
és lehunytam szemem.
tudtam, nem szabad,
szívem mégis örjöngött.
majd kiugrott
kezem pedig göndör hajadban,
majd arcodon, és te magad
én mellettem
egyszerűen majd megörültem
pedig lehet csak a sok fröccs hozta ki
de egy egész estét hajnalig végigbeszélgetni.
azért nem történik velem mindig ilyesmi

március 29-ről ittmaradt vers

Azt képzelem, hogy oldalra fordulok
és hozzád bújok mint egy kislány
Azt képzelem, hogy reggel felkelt a beáramló fény
és rám nézel, talán meg is csókolsz
azt képzelem
hogy újra hozzád bújok, és te átölelsz
Azt képzelem, hogy csak nézel, vagy simogatod az arcom
és én zavarba jövök
Azt képzelem, hogy a testem ilyenkor felforrósodik
és te szelíden, szorosabban szorítani kezdesz, magadhoz ölelsz újra
Azt képzelem, és szinte el se hittem eddig
Csak most, hogy hiányod ilyen ijesztő 
Hogy nekem mindez kell, hogy mindez tetszik,
és hiányzolm ó, de mennyire
pedig tudom,
nem mész velem semmire.

ablakomból olyan a hajnal,
 mint egy örökkévalósággal
átszőtt misztikus varázslat
ősi dallamok zengenek,
eltűnt csillagok halványában
fakadnak dalra a madarak
énekükben ilyenkor megtalálom magamat.

Eltelít az élet színessége
Belemerítkeztem az érzések
mélytenger-vízesésébe
Benne vagyok,
Merengek innen a felhőkre
Napra,csillagokra
csakis a messzi távolba
csakis innen messze,
valahová más merre

Illúzió volt
A kékség
A mélység
Puha párnád között a megnyugvás
Az a sok érzés, hogy végre...
Ameddig ugye ki nem mondod, hogy vége
És hiányzol, de úgy is elmúlik,
Úgyhogy, hát nem kapaszkodok többé már ilyen képzetekbe
Mert mindegyik csak egy illúzió
Boldogság ami valaha eltöltött
Az olyan igazi megtelítő, eltelítő
Frissítő tavaszias
Majd a májusi bánat felhők után
a nyári viharos el hinni nem akarás,
sok sírás,
és az eső utáni üresség.

valamilyen régi nyárból

csend
sóhajtás.
úgy igazán...csak azt hiszem amit érzek?
Régi emlékek...
Ülök a Duna partján,
beszél a szél,
szembeszél:
Emlékszel arra a csendes szürkületre?
A búcsúzó napra?
Miért ne lehetne újra várni a pirkadatra?
Hiányzanak a fák,
hiányzik minden mit valaha nekem szóltál,
s itt ülök, de mindez csak sóhajtás.
.....

Szívesen megtalálnám melletted magamat.
Nem kapaszkodnék oly görcsösen  beléd, ne félj,
ez most még csak a meneküléstől való szédülés és az azzal járó félelem.
Szeretnék szállni, fújdogálva,
mint ahogy egy falevél, a széltől vezetve szárnyal.
Kedves dolgok jutnak eszembe,
pedig teljesen más vagy, posztmodern vagy,
izgalom vagy, élmény vagy, kaland vagy amire vágyom.
Értelem, kreativitás -
keresve se találok mást,
mintha kicsit magamat is keresném,
és látnám meg érzéseidben.
Félsz a fulladástól,
én csak a haláltól, és az eltaszítottságtól.
Hullámokban törsz rám,
hullám vagy a vízeken, és az érzelem,
amelyet oly rég,
és örökkön csak keresem...

csendes, titkos fájdalom ringat álomba
majd felkelek hajnalok szavára
csak bámulom a konyhai csendéletet

sárga tulipán, skót whiskey, kávé
hát így lettem hirtelen másé

és tied egyszer s mindörökké.

szívem elvezetett
elvezetett tőled,
máshoz húz már
máfelé nyit

nem akarlak bántani
hálás vagyok
hisz te nem törted össze
hálás vagyok

***

biztosan engem akarsz?
biztosan téged akarlak?
Szomorúan halovány
és nem törődöm-módon
bújik szívembe a bizonytalanság
mint ahogy én bújok oda hozzád reggelente
megváltást remélve
újra és újra
csak el ne vesszek.

idegen vagy.
nagyon
távoli vagy
nagyon
keresek valamit a szemedben
keresel valamit a szememben
és elfog a szomorúság
mert már oly jó volna
végre valami jóság
végre valami törödés
ugy igazán
és erre azt mondod,
hogy lehet nem is működik ez
mint egy kislány ki játékot, édességet kap
majd kezéből mindez ugyanolyan gyorsan
ki is szalad
pedig alig egy hete komoly nőként tündököltem

nem a visszautasítás fáj
csak ez az élet pofonja
amiről beszéltél
én csak pofáraesésnek érzem
megint ott vagyok ahol voltam

érdes ez az élet
hol édes, hol éget
érdekességében elveszek
inkább maradok magam
természetesen
nem tudok bízni
nem is szabad
csak szállni mint a madár
az ágak se biztosabbak talán
még a levelek is mind lehullanak
hát akkor madárként szálljak inkább el...

ki vagy te
hogy csak így elraboltál
 ki vagy te
hogy csak így, pálinkásan
megcsókoltál

hazakísértél,
másnap pedig már hazavittél

tudtam én előre
mégsem értem
miért pont
ez lett belőle

furcsa vagy te
mondod
nem értesz
mondod
meséljek
mondod
éljek a mának
és mondod
hogy rögtön reagáljak
és nem megy
pedig úgy akarlak
nem bírlak
nem győzlek
ilyen gyorsan követni

még egy hét se telt el
nekem ez sok
és már fáj is
modntad hogy lesznek pofonok
mint egy kislány
megint úgy esek el
sírok
magam
egyedül


szokásom szerint
pedig verselek
álmatlan éjszakák,
teljetek.....

félni,
remélni,
elesni
túlélni,
megint, megint
ki vagy te,
hogy ilyen gyorsan
elraboltál?
ki vagy te
hogy csak így elragadtál

elveszett vagyok
azt mondtad
keresem magam
megszolalni se bírtam
pedig én már tudom mit akartam
alakult minden
harmóniában
kiegyensulyozottan körülöttem,
erre jössz,
csavarogni hívsz a fényes februári éjszakákba
az ismeretlen játsszik velem
vizeket önt valaki valahol szenvedélyesen
próbálok kievickélni
de még csak minden most kezdődik
félek, továbbra is,
továbbra is...

elgyengítesz
pont most
mikor erőmön kívül
másra támaszkodnom
nincs nekem

mi a fene ez
mi a fene lesz
kellesz talán
csakugyan
mégis

mire te érezteted,
mégse, kérlek, hagyd ezt.
hagyjuk ezt
akkor már az elején,
mert már most is tudom,
hogy ez mennyire is fájhat
élj a mának
mondod
és érzem
hogy újra felhasad
a seb szívemen

elvesztettem eszemet

egészen egy hétre

talán a tavasz első szellője

talán a menekülés kezdete

fene tudja

ismerős az arcod

keresgélem elő magamban

idő kell

lassú vagyok

mint a vízfolyás

hullámzok

és kereslek elmémben

érzem még csókjaidat

oly jól esnek nekem,

mint a harmat

mert nem vagyok én szelidecske

se leány, se menyecske

és még csak épphogy próbálom 

magamat hozzád szoktatni

de már most félek

hogy elveszek benned is jobban

mint ahogy kellene

nagyon furcsa vagy nekem

furcsa, de éreztem már az elején

hogy valamiért ez kell nekem

azt hittem te vagy ismerős

de csak az érzés,

hogy emlékeztessem magamat

talán magamra

talán a hibáimra

gyengeségemre

esendőségemre

mindenesetre 

"nem kell nekem senki társa, 

nem kell nekem senki átka."

Újév számomra
Mindig a januári havon ragyogó
Szememben fényt visszaverő
Új erőket ébresztő napsugáradat.

Vagy ahogy a régi csallóközi utakat szelve
apuval a világot megelégelve beszélgetünk
Csendesen, ahogy határt átkelek, tervezek,
gondolataim jelent, múltat, álmokat is átszelnek..