Ellenállhatatlan varázs van abban, ha másnak a lelkében a magunkéval találkozunk. (Jósika Miklós)

novemberi mélység

ott vagyok
lent a padlón,
csempén
lehunyt szemmel sírok
majd mély lélegzet
felkelek
összerezzenek
fejemben ezernyi
darabban a valóság
végtelenség tartja össze
és a semmi
ezer darabra hasadt
kincs
ami nincs
vagy sohase volt
könnyek
vér
és ördögien, pokolian
izzó vágy
a norvég hidegből tör elő
fekete konyak-láng lobbanás
ahogyan valami könnyedséget keresek
kísértés.
kísértése a napnak
a holdnak
a csillagoknak
 a mindenség játsszik velem
megkérdezi bírom-e
meddig bírom
meddig húzom
hogyan oldom, fűzöm
a kötéseket, sebeket
így.
elbukok.
egyedül sírok
szétesek.
minden szó
szavaim
kétesek.
ne higgyjen senki sem
a hullámzó völgyeknek
bármily boldogságot is ígérnek
menni a cél után
előre
simogatásként érjen csak az álom
mert ha ennél erősebb a boldogságom
lehet majd magamról lerázom.
mert nehéz az út, rögös
hideg
kemény
sírást nem tűr
talán engem se
így elvesezk az éterbe
a kételybe
a végtelenbe
leszek majd más valaki
amit talán valami újabb csillag gyúllasszt ki
vagy lehet hogy lényem átköltözik
továbbadom
harcom feladom,
s ez lesz feladatom
tudja odafenn az isten,
mi lakik itt benn
jó- e rossz-e, lélek-e
kétely-e,...

vétkezni
véteni
vért tenni
kélyesen kétes vágyaktól
szemem homályba került,
előbb elnémulok
lidércfényt érzek
nehéz lélegeznem
nehéz fényt gyújtanom
nehéz a homály mögül messzire látnom
elvesztem eszem
elvesztem lényem


csak el ne vesszek
istenem
engedj felemelkednem

visszavágyom
vad végtelen várakozás
az álom
és a világom
kerengek a határok szélén
vergődök világom végén
valakit elhagytam
valaki lettem
valaki leszek
van akivé lenni lennék
hogyha mernék
gondolj nagyot
világolj vágyakkal versengve
varázsolj végtelen világot
vonzások vetekedjenek velem s veled
csak így mint most
csak így a végtelen semmibe vívódva
vágyódva
verekedve
keveredve
éjjelek kedvére
hajnalok hangjára
halljam suttogását dalomnak fejemben
fényét szememnek hold-lámpás vesse be
keresselek égen
földön
tűzben
vérben
fagyban
ott hol  minden lakatlan
vergödjek, hiszen vér nélkül nem ér semmit az egész
mert mindig az a perc a legszebb, tudod
így legyen, ne másképp
szépítsd a vágyad vadságát világod versévé,
tedd titokká,
muzsikád mélyévé,
váljon eggyé hallhatatlan hangokban
hol egyáltalán nem érzed már se te sem én
csak valamelyik csillag odafenn talán
keresve fényének szikráját
gyujtsuk meg a felső fényeket, izzanak újra mindenek
mélyről jövő ádáz vad vágyak varázsával.

mit hagyok hátra?
mit hagytam hátra?
mit hagytam el?
hol ?
mikor?
miért?
elhagyásm, hátrahagyás, részeim
eleim
valahol
végtelenben.

hűség.
csak az én fejembe létezett.
általad még ezt is elvesztem
megrengettél még ebben az utolsó kincsemben is..
de a kezedet fogom most
melletted vagyok
csak rád szánom
csak rád pazarlom
mindenem
azt hiszem igen,
hogy ez mindenem
mert igyekszem
és igyekszem
és te meg még mindig csak megbántasz
messziről
a múltból
talán csak egy dísz vagyok, vagy egy ing amiben díszeleghetsz
nem tudom mit jelentek neked
de azt mondod szeretsz
én meg csak hallgatok
hosszú éjeken keresztül
ha nem vagyok elég
hát sosem leszek.
akkor csak égessük el
mindent
ezt a világot
csak ne lássalak mással holdvilágon.
csak ne tudjalak hogy megcsalsz
szívedben
szavadban
mert az fáj a legjobban
hogy azt hittem te is úgy érzel mint én.
s már tudom
már kezdelek ismerni, kezdelek szeretni
és kezdesz mindegyszerre már nem kelleni.

csak egy hazugság. ami örökké fáj
mert félreértés. az egész, az egész csak egy fájó emlék maradhatott volna.
de tudni akartam
tudni akartam, s most tudom. és örökké a szívemen hordozom. talán kevesebb leszek, tlaán meg sem értenek majd.
elhidegedem, mindentől.
és ha megbántasz még egyszer. hát nem kellesz már ezeregyszer.

„Imádkozz úgy, mintha minden Istenen múlna és cselekedj úgy, mintha minden csak rajtad múlna.” /Szt. Ágoston/

hazaértem
szembenéztem
mint a tükör
mi ezer darabra hasad
mint ahogy a pirkadat, vagy hajnal hasad
Tudat alatt tudattad
tudat alatt elmondtad
elmondtál mindent
én probáltam beszélni
de hogy beszéljen aki nem tud
sose tudtam.


kellek a fenének.
kellesz a fenének,




azt hiszed nem látlak,?
azt hiszed nem hallak?
a világon minden pillanatban
még a legnagyobb zajban
is tudom mit gondolsz
tudom
de te nem tudod
mert ha tudnád, nem hagynád
vagy lehet hagynád
lehet engeded
lehet el akarsz veszejteni
lehet nekem nem kell már akkor semmi
lehet el is megyek innen
mert vissza nincs is miért már térnem
lehet elmegyek innen messze
elbujdosom
a világ közepébe
mert ennél nagyobb félelem mint az enyém
nincs a a világ nagy közepén
kételyek, kétségbeesés, félelem hálója szőtte be szívem
és most megtisztulva harcol hazatérve, széttörve, újra egyben, s megint visszaesve, feltörve. megtörve.

üdv néked árnyék a falon
üdv néked fél elemem.

levendula-tenger a balaton

a szemem a habokban úsztatom

majd csendesen lehunyom,

s hagyom, hadd fújja a szél a hajam

levendula álmokba ringatva magam.

türkiz és égszín kékség
szememben a mindenség
kedvesen mosolygó felhőkben
látom telni, elveszni az időket
s félelem-színt kever ránk titokban
hogy elő ne hozzam gyöngy-szavakban
a sziklaként nehezedő tört-sóhaj-gondolataimat.

https://www.youtube.com/watch?v=ON_IwYg0nvs


aktuálisan

éppen így.

i  need you darling, like the fish needs the sea. so call on me. just call on me.

ez a végzetesség
fájó sötétség
szívemnek
dallamaiddal gyógyítasz
szemeiddel felvidítasz
szükségem van rád
de megbolondítasz
mássá válok
vad szélvész vagyok
szelídíthetsz
de hiába már
elvitt a nagy hullámok habja
viharok mostak el
leharcoltam harcaim
szedett vedetten kapkodok.
csapkodok.
ide-oda
kavarog szívem
fejem
hogy mi lesz velem
mi lesz veled.
örökké így
habozva feledve
egymást kergetve
félek elveszek
s hogy kinek lennem kell nem leszek
de félek attol is hogy elvesztelek
mert tudom mindent együtt nem lehet.
kavarog a lélek, az élet
mindegy mit kérek
remélem tudják odafenn
én csak az igazság útját járnám
járok járatlanban, taposom útjaim
mégsem látok már se előre se hátra
múltam jelenem, jelenem múltam
előre pedig csak a szívem visz,
amíg dobban, amíg benne a láng lobban
amíg felülről pumpálják bele a vért
s a hitet, hogy feledni
veszni ne hagyjak semmit se
mert megéri, minden egyes lélek
minden egyes vétek
tenni, merni, remélni
szeretni égien
földien
mélyen
hullámzón
képzelet
szárnyaló
tengerek
ős vizek
hullámzón
messzire vigyetek.

hibázok, félek, élek
bűnbánok, félek, égek.
és fáj hogy megbántottál
 oly sokszor már,
és hogy megint kezdődik,
hiába figyelsz oda
a legapróbb dolgokra
engem nem ismertél meg soha
és fáj, hogy szeretsz
ég a tűz, és vezetsz
én meg hagyom hogy égjek
mert jobb minthogy magamban félek
a végtől, az égtől
mindenkitől
testvértől, baráttól,
apámtól anyámtól
Istentől
bűntől, kéjtől
és a vágytól
melyből csak szürke hamu marad szívemen,
hogy letakarja az újra, és újra felkapart sebeket.
talán újjáéled, talán halálra ébred
talán valaki majd megtisztítja,
ápolja
ha más nem, hát az erdei vadak, kismaradak
vagy a szél fújja el,
tenger öleli szét habjaiban
ha más nem,
hát a végtelen föld nyeli el
már megint csak azt érzem, sodródom a végekben
soha többé nem a fénybe
csak a konok sötét zuhanórepülő szélben
és úgy érzem végem.

hát jöjjön egy újabb háború
gyere  velem a harcba újra
hogy miért így
hogy már megint miért
újra és újra
mert talán más vagy
mint a folyamatosan újúló bánat
ami szívemen ül
újra és újra
előre és vissza
álomba merülve,
teszek érted,
érted?
törödök veled.
féltelek. örökké
hát nem érted?
én így szeretek
talán így.
vagy sehogyse
lehet újra eltűnök a semmibe
hogy semmise voltam, s nem is leszek
újra és újra
elmerülök a végtelenbe.

félelem vagy érték
lassan tíz éve hogy benne vagyok
szerelem
vagy mély árok,
ahonnan ki még mindig nem látok
félek talán mert nem merek tovább menni?
mégis azt mondom,
szeretem a régit
inkább harcolok minduntalan, végig,
nem dobom el,
mert sajnos reménytelen
hiszek minduntalan
végtelenségig mindig
mindenkibe.
nem is a változásba, hanem a mindenkiben lakó mélységbe
a mélyben rejlő istenségben, jóban, nevezd úgy ahogy számodra többet mondhat.
nem akarok a világban élni, melyik eldob mindent amint elromlik.
hiszek a kegyelemben.
az irgalomban
azt hiszem talán hiszek.
feltekintettem az égre
és volt, hogy  amit ekkor éreztem,
visszapillantott reám  éjszaka két sötét szempárban.

és harcolunk tovább. megsebeztél ezerszer már, és talán ez alkalommal majd már bele is halok, de hát ha ezt akarod, én tudod mindig megbocsátok, ezerszer, ha kell, még ha félek, is mert számodra ez talán semmit sem jelent és csak elmerül csekélyességében mindennapjaidnak. engem pedig a végtelen mélységig leránthatnak
de fejlödjünk, egymást sebezve, legyen hát így ezredszerre.
és tudod, ilyenkor azt érzem, mégis lehet félelem
ezredszerre is.
és aztán feltekintek, és azt mondom, hadd legyen úgy ahogy odafenn elrendelték, számomra már nem jelent félelmet az ismeretlen útja, ha felnézve látok, mélyrenézve érzek, és hiszek, s bízom rendületlenül.

telhetetlenség és tehetetlenség
édes kétesség,
kedves eredménytelenség
összeszorul a szívem,
szemem messze néz de nem lát előre
csak vissza és a nincstelenbe
tisztul az ég, tisztul az érzék
böjt van és tavasz
mindez most kicsiny vigasz.
tisztulásban élni
mélyrenézve félni
félelmekbe marva, kapargatva a sebeket,
felfelé nézve az egeket,
fordulva, perdülve, mind-végre elesve
az érzésben, hogy elestem
kudarc-ízű félelembe keseeredve
kapaszkodva a remény kedvességébe
hogy új ösvényekre találhatok
a kanyargós völgyekben
de csak érezni szeretném egészében
még inkább a fák illatát, a tavasz mámorát
színeit beszívni, hangjait látni,
összemosódni a tiszta fény-érzéssel
meghalni, és újra megszületni.

tudásom sovány, kétes,
énekelnék a csöndességnek.
énekelnék a sötétségnek.
változatlanságnak, világosságnak,
fényben, éjben, kétes szenvedélyben
melybe szenvedni merülünk alá vígsággal
mámorral, keresve a távoliból ránk áradó
képtelenségeket, titkokat, mit egy-egy fűszál csillogása,
felhők suhanása, fény megvillanása ránk villant odafentről,
vagy lentről
ki hogyan, kinek merre
szívedet te ismerheted csak meg
örök-végtelenségben, vagy semmiségében.

Kulcsár Ferenc: VILÁG
 Világ akartam lenni. Az, aki a tükröt összezúzza, s tesz-vesz boldogan, jár-kel önfeledten a gyógyító csodában, a törékeny mindenhatóságban. Világ akartam lenni, érett, fényes gyümölcs. Vagy mint a nap s a hold, bátor és tırŒ, engedelmes, akit a méltóság fegyelmez. Világ akartam lenni. Ennyi. (1993

K.F.

Kulcsár Ferenc:
BESZÉDEK
"Egy pillantásban, tudod, mennyi istenség van. S azt, hogy az istenség kér, követ. Az arcon, láttam, mondani így merem, az istenség elárad, és hallottam, mondani így merem, szavait a szájnak. Igen, tudom, a sorsban istenség van. S azt, hogy épít fészket fejem fölé. Én úgy tudom, a kényes páva megleli hangját – sorsom súgja, és igazát a száj kimondja: tiszta percben istenség segél. Tudod, a versben mennyi istenség van. S azt, hogy roppant súlya könnyı szelet követ. És visszaadja eltınt lélegzeted egy perc lángja is – szavad igazsága kiforgatott minden vagyonoddal felér – a sötét idŒk kigyúlt csillagköveinél. (1974)

Aki szörnyekkel viaskodik, vigyázzon, nehogy közben szörny legyen belőle. S ha sokáig tekintesz az örvénylő mélységbe, a mélység is beléd tekint.”

Friedrich W. Nietzsche: Jón és gonoszon túl

JASAR NÁBI NÁJIR :

A MESSZESÉG
(Meszáfeler)

Szemed, akár a tenger, végtelen,
vörös pupillád izzik, mint a nap,
a partra néző ablakból lesem
meddő időnk, a hulló lombokat.
Hiába hív a messzeség, kezem
ladikom tört lapátját fogja csak,
és míg a vízbe csonkját megmerem,
rozzant csónakom zátonyon marad.
Agyam az éj befonja, mint a pók,
kuszált a szál, a sok sötét talány.
Vágyom, akár a fáradt búcsuzók,
a gyorsvonat, a ringatás után:
tengerre vonz a sok vitorla-szárny
s izzó golyóként fúrja át szívem:
Tudom, örökké hív a végtelen. 

Tarbay Ede fordítása

Kulcsár Ferenc : ÉNEKTELEN ÉNEK

Csak készülődj. Csak várj. Figyelj. Hallgatózzál. Most csak nézz vagy szedegessed képzeletben, csöndben elszórt csontodat, s ha jön majd a nagy – ha eljön az a nap… Addig készülj, figyelj és hallgatózz, nyújtózzon át égöveken is a fül, most kell vigyázni, most kell figyelni – hazádnak rendületlenül. (1979)

" Amikor gondolok rád, nem "eszembe jutsz". Hanem a lelkembe. Mert nem az eszem gondol rád, hanem a lelkem. Nem csak egy-egy pillanatra, hanem folyamatosan. Nem tudlak, hanem érezlek. Nem gondolat vagy, hanem érzés. Nem távolság, hanem közelség. Nem ott, hanem itt.
A lelkemben."

-Csitáry-Hock Tamás

saját szemembe nézek.
képtől képig
szemtől mélyig
végig
lefelé folyó áldozatok
szemem előtt sorakozó csillagzatok
mikor ködbe borul az ég
de a csillagok fenn fénylenek mégis
látom
a mélyet
végig nézek
hogy vannak itt más valóságok is
mégis.