novemberi mélység

ott vagyok
lent a padlón,
csempén
lehunyt szemmel sírok
majd mély lélegzet
felkelek
összerezzenek
fejemben ezernyi
darabban a valóság
végtelenség tartja össze
és a semmi
ezer darabra hasadt
kincs
ami nincs
vagy sohase volt
könnyek
vér
és ördögien, pokolian
izzó vágy
a norvég hidegből tör elő
fekete konyak-láng lobbanás
ahogyan valami könnyedséget keresek
kísértés.
kísértése a napnak
a holdnak
a csillagoknak
 a mindenség játsszik velem
megkérdezi bírom-e
meddig bírom
meddig húzom
hogyan oldom, fűzöm
a kötéseket, sebeket
így.
elbukok.
egyedül sírok
szétesek.
minden szó
szavaim
kétesek.
ne higgyjen senki sem
a hullámzó völgyeknek
bármily boldogságot is ígérnek
menni a cél után
előre
simogatásként érjen csak az álom
mert ha ennél erősebb a boldogságom
lehet majd magamról lerázom.
mert nehéz az út, rögös
hideg
kemény
sírást nem tűr
talán engem se
így elvesezk az éterbe
a kételybe
a végtelenbe
leszek majd más valaki
amit talán valami újabb csillag gyúllasszt ki
vagy lehet hogy lényem átköltözik
továbbadom
harcom feladom,
s ez lesz feladatom
tudja odafenn az isten,
mi lakik itt benn
jó- e rossz-e, lélek-e
kétely-e,...

vétkezni
véteni
vért tenni
kélyesen kétes vágyaktól
szemem homályba került,
előbb elnémulok
lidércfényt érzek
nehéz lélegeznem
nehéz fényt gyújtanom
nehéz a homály mögül messzire látnom
elvesztem eszem
elvesztem lényem


csak el ne vesszek
istenem
engedj felemelkednem