szavak.
szállnak át
szavak
suhannak az időtlen képpel
mikor kimondtad a múltból támadó jóslatod
s mintha így akartad volna
hát így van
szürke decemberi napokban sír a szívem
mert érzem
te is érzed
van ilyen
én nem tudtam, hogy az érzés ilyen erős is lehet.
de nélküle elveszek
te éltetsz, akarva akaratlanul.
még ha minden el is halványul,

érezni az elszakadást
a léleknek is fáj
nem hogy a szívnek
valami meghal bennem
érzem,
hogy ha te nem is
de valami erősen
hirtelen belémnyilalt
még ha nem is láttalak
szavad nem is hallottam
talán a kék szempárnyi barátod szava: baleset
talán a másik barátod szavai: de már vége
s talán az én bizonytalanságom ennyi év után is.
hogy érzek valamit
hogy eszembe jutnak jelentéktelen mosolyok
boldogságpillanatok, amiket akkor nem értettem
mint ahogy egy film ér véget
úgy futnak elém ezek a képek
és érzem
ez az utószó
ahogy pilinszky mondta.
szerettelek.
és csak a sírás a falon.
az marad belőled
s belőlem

mi lesz velem
nagyon kétségbeestem
milyen mikor senkim sincsen
milyen az
mikor senki sincs mellettem
senkiben sincs reményem
csak istenben
ilyen a meghalás is kicsit?

úgyérzem.végem.teljesen,egészen, amennyit csak értem
most haltam meg ebbe a szerelembe .
belátom, az volt. ugy igazán keserűen, édesen, halállal kezdve, azzal ékesítve. belátom, vége.
nem kell több belőle.



s nem nyom el az álom se
nem gyógyulok meg már sose.
nemértem miért éppen én
miért éppen én nem járhatok másképp

botlások a világban,
megcsalásaid melyek még csak sikeresek se voltak ugy, mint ahogy te megcsaltál már egészen.véglegesen,
és látod
a végén, még bebizonyosult,hogy igazán szerettelek valaha a világon,
de nyugodt lehet szived, ennek holnaptól vége.
ennek jövőre vége.
csak miért is vártam én rád, hogy változz, hogy csodát hozz, hogy rájöjj..
nemértem én már sose
szóljon erről ezernyi dal,úgy még mint sosem.

" Elég, igen, egy kéz elég amint megkeveri a kávét, vagy ahogy "visszavonúl a bemutatkozásból", elég, hogy elfeledjük a helyet, a levegőtlen ablaksort, igen, hogy visszatérve éjszaka szobánkba elfogadjuk az elfogadhatatlant." P.J.

"Mi törjük el, repesztjük ketté, mi egyedűl és mi magunk azt, ami egy és oszthatatlan."

P.J.

távolodóan,
ilyen siralmas-vígan nézem,
és érzem
azt a kötelet,
ami mindnet tönkretett
messziről
látom a várost, a szürke ködben
mint régen
szemedben a félelmek füstjét
aggodalom-ablakba nézek
féltelek
mert ahogy a levél az ágtól
igen úgy váltunk mi meg egymástól
és segíteni akarok
érzem,
de tudom, s tudod
nem lehet
ezért csak arra kérlek
bízd Rá életedet.
hagyd, hogy ő irányítson
kanyargós szürke ködös útról
teli gödrökkel, árkokkal,
melyekben egyre mélyebbre süppedsz
nézz fel az égre
ne az én szemembe,
mert az már rég nem tükrözi azt a fényt amit csak odafenn találhatsz meg,
Őbenne.

válaszútra értem

valóság?
vagy vágyak és vígasság?

mondjátok meg hol találok
hogy találok végre
igazságra
napfényre
a homályba
fényre
sötétbe


mi ez a játék
amivel fogva tartasz
amivel önmagamat megutálom
mert te is csivirintesz
csavarintasz
ugy teszel
mint ahogy tenné a székely
s mert az vagy
és beleestem a csapdádba
a műtermedben a csergébe
egy isteni gondolatba mélyedve
a nagyapám pálinkájából merítve bátorságot
majdnem
de mégsem
hagytam magam
de mégsem
inkább hülyének érzem magam
mondtam
s többet szólni nem akartam
mert szégyelljem inkább magam
amiért az lettem a te műtermedbe
aki vágyva akartam lenne egyszer
ma pedig sírva nézem magam
az igaz lelkek tükrében
hogy hogy lehetek ennyire végzetesen
csapongó lélek
mi lelt engem
hogy egy cserge alatt
egyenesen elvesztem magamat
önakaratomat?!

"két fekete szemedért.."

mindent vonzó szívedért

azér fáj a szívem

"fáj,fáj, fáj a szívem fáj..."

de ne tovább

a rák hava is feltárul

még, ha a zár mély is ott belül

így egyszerű, hogy tudod  a titkot

én csak annyit értettem

amit megéreztem

hogy rájöttem

szeretni még így is lehet

s hogy azzal az elsővel

nem vitt el a végzet örökre a vesztőhelyre

hogy ott legbelül mélyen

az emberi szívben

lapul még összetörni való 

hiszen minden meg nem repedt

mert még élek

s hogy te is csak egy ki szelet vagy

amiért hálát adhatok

hogy megrengettél odabenn
 mélyen

a pillantásoddal

hangoddal

és dallamaiddal

valamit felébresztettél

amitől több lehetek én,

s ezért adok hálát

mert tudom, hogy ez nagyobb dal így már

hogy fáj, fáj a szívem fáj.

ha varázslat,

elhitted, s elhittem

ne tagadd

ha hazugság

hát elhittem

s te tagadod

mint a mindennapok

elmúlik ez is

s viszem magammal

mint a dallamokat

néha eszembe jut

két fekete szemed

ahogy szemembe mélyedt

s hogy azóta is

"fáj, fáj fáj a szívem fáj."

és ősz van újra
somorján újra
vágyva vágyom a téli csendre
didergő telekre,
titkos csodákat hordozó fákra,
lombhullató könnyfakasztó  deres reggeli szelekre
melyekkel minden reményt vesztve
mégis találok csodára
szívmelengető reményre, hálára.
őszeim, teleim
régi időim, mit hordozok magammal
szívemben, emlékeimben.
sose volt énmagam is lassan elhagyom
elfelejtem lassan ki voltam, ki vagyok
lassan szépen,

köd-fedte, deres, havas fák árnyékában
a késő őszi esti lámpafény játékában
csak úgy csendességes léptekben járva
újra, kinn egyedül az utcára
mint régen
mikor fejemben a szégyen érzése kevergett a vággyal
emlékek mindezek
melyek felébresztenek
és látom, kinézek az albakon
hogy minden arany-ősz színben játszik
tűkrözéodve szívembéli kérgekkel
mint a nyári falevelek, hullatom utolsó reményeim, lépteim, melyeket egyszer felébresztett valami bennem
most aranylóan égnek el, a mérleg-havi harmónia hamujában
megtalálva morzsáit a parázsban
látom, hogy elesek, de felkelek, s kezdem érteni, hogy távolról ilyen az élet, s ha már nem akarok mélyet, hát játsszom ezt a lehetőséget, mert úgy érzem most ez a lényeg, míg valami vihar, seb, fájdalom, égi csoda, bármi haramia meg nem állít, addig száguldok, vágtázok, túl mindenen, az álmokkal, mert a világ csak ámít, de a szívem meg nem állít, lélekzem. lélekben, ott vagyok minden lépésben, jelen lenni, Jelekben lenni, ott lenni, élni, hála, szenvedély, égés az égen, vágyak a vágyakban, kavarodás  a káoszban, mindenen túl pedig ott az Isten, és ez reményt ad a hitben.

hazudtál
hamis voltál
énis az voltam
fájdalmat okoztam.
ez örökös félelmem
szívfájdalom
mit hordozol
s hordozok
ügetve végtelenig, végtelenségig
valótlanságig üldözöl
fájdalmaddal.
sírok miattad minduntalan behunyt szemmel.
születni kell
úgy látom, ma már születni kell fájó szívvel
amit semmi sem gyógyít
az idő sem
az Isten sem
a végtelenségig vinném álmaim
még jobban megrémiszteném önmagam
tükörre vágyom csak
főként benned
változásra vágyok
az árvíz-álmok sodrásában tudom, hogy már nem hazulravaló vagyok
hazátlatnul tündökölni
rettegve
félelmekbe sodródva vágyom
nemtudom hogy kell lennie mindennek
álmaim gyászba visznek
láncra vernek

te vagy az én lüdércem
megkísértesz minden éjjel
akkor jöttél, mikor tavasz volt
azt hittem valami csodaféle volt
az érzés
 mit bennem felébresztettél
de böjtöltem
s benned eltörtem,
mert rám néztél
szemembe,
kedveseket mondtál
s én nevetve nem értettem
hogy mi a fene
részeg vagy
vagy én vagyok
s mi a fenét akarok
láttam, hogy nézel
két fekete szemeddel mélyen
tetszettél
de nagyon
elmondani is fáj
nagyon
mert te nem vagy egyedül
te nem félsz
te élsz
egészen
én meg félben,
még mindig.
vagy talán örökké félben,
Holdként.
Te meg Napként tündökölsz
mély feketében vakító sötét
hiszen valami oly mély az, mit láttam
s oly szép
mert úgy vágyom
vagy fene tudja
lehet, hogy csak a hatalom, az mt ugy akarom
hogy enyém legyen.
ennyit erről a tavaszról
azthittem valami újat hoz,
helyette árvíz-álmok sodornak messze-messze mindentől
főként az élettől
ébresztő!!!

elejét venni.
de hogyan,
ha végét se találom?
álmodozni folyton
elegem van
értem én
érzem én
aztán rájövök, semmit sem ér
bármi ami lehetne
világ lehetne, szép lehetne
kép lehetne
csak elképzeltem a jövendőt,
és rájövök,
hogy a sokféle hibában a legnagyobb bennem van.és amit találnék
az úgy fájna
mert egyszer már belegondolna
az már csak lefele zuhanna
zuhanás
egy elválás,
egy moccanás
hiszem
hogy van üteme a létnek
de miért üt eme térnek
véget vet, szét vet,
rájönni, hogy álom
kép, az csak,
rájösz
zuhansz
képzelődsz.
elveszel.mélyen zuhansz.
kérdem én
mire e szenvedély?
kinek kell?
itt van , vegyétek el
eddig hasznát alig leltem
csak gyötrelem
fájdalom
át nem láthatom
vegyétek el,
hadd repüljek el
mind a dalba ölt fájdalom
kérdem én
mire e tér
mely üres
legbelül
csak engem üt
meg se tűr
ez a nagy űr
ez a semmi
melyben elveszni
csak ennyi
és minden
szó
öl.
gyilkol.
minden kép
minden éj
minden kéj
csak elveszni hagyni inkább
így kívánok jóéjszakát.

valamit kezdeni,
kezdeni ezzel az élettel
nem csak hagyni
elveszni
menni, tenni,
merni,
végre már
elég már
a sok ragaszkodás.
hiába érték,
hiába fáj még
nemtudom mi a mérték
engedni az újnak,
hogy azt hogy tekintsem jónak?
nem találom ott magam, pedig tudom,
mindent jelnek veszek,
hiszen meg kell találnom a kedvét
minden kicsi percnek
teáskanálnyi pillanatnak
porszemnyi pillantásnak
jókedvét a hajnal látta madárnak
derűjét a déli delelő napnak,
félelmét a fehér fellegeknek,
változását a vontatott viharoknak,
megállni, állni, találni, látni
többet,
érezni
végtelenné lenni
hogy ha majd ott kell legyen egy szempár
egy mondat, egy sóhajtás
ne hajtsa el a varázslatot,
érezzem súlyát a vágynak
a világnak, a varázsnak.
kell-e még szó?
már majdnem kifogytunk belőle
de egyre veszít a parázs, a varázs, a tűz,
a láng
a fellobbanó szomjúzó haszontalanság, hogy kimondjam, azt amire várok, amire vártam talán úton van
szeretném hinni, hogy számomra is létezőben van,
hogy minden nem hiánytalan,
nem valótlan hiábavalóság
ez az ámítottság, kiábrándultság
hogy nem ez az áhított valóság.

sóhajtás.
ének
hogy fáj a szívem érted
fáj, fáj, fáj a szívem , fáj
te tudod hogy van a dal
te érted még a szépet.
hogy merre jársz
mit gondolsz
kérdezlek téged
mossa el az eső
a képzelet szülte
félelmet
hogy én nem
érdemellek  meg téged.

égi szekérrel kel fel a nap
olyan hajnalok ezek
melyben a magány gyöngyei
nyílnak ki,
bízom a tisztulásban
az új nap csodájában
ha igaz lennék
ó bárcsak hitet kapnék
hogy igaz lennék
nyisd ki kapuidat
ki odafenn vagy
engedj lelkembe nyugalmat,
kegyelmed ne vesd meg tőlem
s engedj közelebb kerüljek feléd,
mert bolyongok az élet tengerén
s ilyenkor
otthon
az ablakomba áralmló tavaszi hajnalban
érzem mélységedből áradó szeretetet
hogy megnyugtat
mert el csak én hagylak
te mindig ittvagy
de hogy én miért kell midnig mindent elrontsak, s pusztítsak, azt csak a Jóisten értheti
senki meg nem kérdheti
mert énse értem.

távoli zajok
felkel a város
jaj csak ne kelne
jaj csak ez a perc, óra végtelen lenni, s ne kellene visszatérnem a zűrös, óriás világképbe
aminek már rég nem hiszek

Rab Zsuzsa – Kívüled élek

 Órák, napok
jéghártyás ablaküvegét
lehelgetem, hogy meglássalak.
Gyönyörű arcod tanulom
utcán, sínek között, örök életveszélyben,
nem tudom hova tartó villamosokon.

Kívüled élek,
olyan bátran, hogy abban már
megláthatnád a vacogást,
ha egyszer közelről szemügyre vennéd.
De, nem is ismersz.

 Én vagyok az,
aki meg tudom szelídíteni
szemöldököd egymást-maró kígyóit,
aki nem félek, hogy összezúzódom
fekete köveiden,
aki talán még megbirkózom egyszer
iszonyú angyalaiddal,
aki be merek lépni hozzád
a magad-fonta kettős rács mögé
és enni adok neked naponta
és megitatlak.
Nem is tudsz róla, lehajtott-fejű.

Érted-e még az egyszerű beszédet?
Bogozd ki göbös sorsodat.
Segítek,
Aztán visszaadom.

Kívüled élek,
ilyen siralmas bátran.
Te itt keringsz, még oldozatlanul,
csontjaim fehér izzószálai
tízezer voltos áramában.

Read more: http://antalkiss.hupont.hu/12/rab-zsuzsa-versek#ixzz3Zf8XYz00

leheletnyi, percnyi
sugára a napnak, a holdnak
az a pilleszárnya
a reménynek
ami bennem lángot ölt,
mi ez a semmiből jövő
hirtelen, megmagyarázhatatlan
kegyelem?
lehet semmi,
lehet minden
lehetőség.
lehetne

két szememben ragyog a fény, hogy rám most mi vár.
vajon ki leszel te?

 Vajon
hova bújtam el?
Melyik bűvös fa árnyékában
leltem helyet magamnak
a kuporgásra,
hogy nem látom
a sötét égen se
a holdat, se az éjjeli
szél fútta felhők alatt
rejtőző ragyogós csillagokat?
Hol hagytam igazságom?
Mert ragyogásom csak hazug fény itt,
A félelem az mi rettenet megbénít.
A valóság hiúság, az álom
se már barátom.
Hova tegyem kezem,
fejem hova hajthatom?
Azt hiszem magányos vagyok,
mint égen a csillag.
S mégis múlatva, vígadva
élek, s kapok csillagokba
hadonászva,rohanva.


***

Vágyom a régi homályra?
Mert szememmel itt-ott visszakacsintok.
Mélyen hallgatok.
A felszínen kiabálok.
Vad lovakkal száguldok
a félelembe.
Keresek.Félek.
De rég nem éreztem
már gyengédséget.
Szereték én még
csillagokat látni.
Szeretnék szerelmes
áhitattal a világban lenni,
hajnalt érni, illatokat, dalokat élni.
Ketrecbe kerültem,
kalitkába zártam
magam. fel nem foghatom
miképp, s hogyan..
Esik az eső valahol odalenn.
Üresen kéklik a szemem,
üresen dobog a szivem.


ápr.17.2015

emlékek maradnak a képek, szavak, illatok, fák virágok, lépések