és ősz van újra
somorján újra
vágyva vágyom a téli csendre
didergő telekre,
titkos csodákat hordozó fákra,
lombhullató könnyfakasztó  deres reggeli szelekre
melyekkel minden reményt vesztve
mégis találok csodára
szívmelengető reményre, hálára.
őszeim, teleim
régi időim, mit hordozok magammal
szívemben, emlékeimben.
sose volt énmagam is lassan elhagyom
elfelejtem lassan ki voltam, ki vagyok
lassan szépen,

köd-fedte, deres, havas fák árnyékában
a késő őszi esti lámpafény játékában
csak úgy csendességes léptekben járva
újra, kinn egyedül az utcára
mint régen
mikor fejemben a szégyen érzése kevergett a vággyal
emlékek mindezek
melyek felébresztenek
és látom, kinézek az albakon
hogy minden arany-ősz színben játszik
tűkrözéodve szívembéli kérgekkel
mint a nyári falevelek, hullatom utolsó reményeim, lépteim, melyeket egyszer felébresztett valami bennem
most aranylóan égnek el, a mérleg-havi harmónia hamujában
megtalálva morzsáit a parázsban
látom, hogy elesek, de felkelek, s kezdem érteni, hogy távolról ilyen az élet, s ha már nem akarok mélyet, hát játsszom ezt a lehetőséget, mert úgy érzem most ez a lényeg, míg valami vihar, seb, fájdalom, égi csoda, bármi haramia meg nem állít, addig száguldok, vágtázok, túl mindenen, az álmokkal, mert a világ csak ámít, de a szívem meg nem állít, lélekzem. lélekben, ott vagyok minden lépésben, jelen lenni, Jelekben lenni, ott lenni, élni, hála, szenvedély, égés az égen, vágyak a vágyakban, kavarodás  a káoszban, mindenen túl pedig ott az Isten, és ez reményt ad a hitben.