kapolcsvarázsok


még oda se értem,
de erről álmodom.
a forró, nyári utcák hullámzása,
a művészlelkes tömeg,
egy völgyben, júliusban
csodálatos dalokkal,
gondolatokkal,
színes mondatokkal,
kedves emberekkel

***
megérkezni,
szép ruhába bújni,
mosolyogni...
irány a malomsziget,
ahol a varázslat kezdődik
mert meglátlak minden évben.
és elengedem eddigi önmagam,
átadom magam a pillanatnak,
a jelennek, és a kapocsnak,
ami évközben csak bensőkben forrong
és érlelődik
de feléled és valóra válik Kapolcsban
a völgyben, a nyári színek,
rezdülések, zendülések.
csak erre vártam, és vágytam egész évben
hogy itt varázslattá váljon a lényem
és hogy meglássalak.
mosolygok szívemből, lényemből
nézlek és örvendek
hiszen magad vagy jelen.

***

szerda,
kék ruhámban állok,
csinos vagyok nagyon,
igazán, de szomorú
és te ezt meglátod
kérdezed is az este,
mikor csak ülünk kettesbe
el se hiszem
még mindig
mert csak egy villanásnyi
gondolatom volt eddig
arról, hogy megcsókollak.
befeküdtem melléd
átöleltél,simogattál
feléd fordultam
és hozzád bújtam.
éreztelek, éreztél.
és aztán vártam,
mivel én nem mertelek
te megcsókoltál.
és lehunytam szemem.
tudtam, nem szabad,
szívem mégis örjöngött.
majd kiugrott
kezem pedig göndör hajadban,
majd arcodon, és te magad
én mellettem
egyszerűen majd megörültem
pedig lehet csak a sok fröccs hozta ki
de egy egész estét hajnalig végigbeszélgetni.
azért nem történik velem mindig ilyesmi

március 29-ről ittmaradt vers

Azt képzelem, hogy oldalra fordulok
és hozzád bújok mint egy kislány
Azt képzelem, hogy reggel felkelt a beáramló fény
és rám nézel, talán meg is csókolsz
azt képzelem
hogy újra hozzád bújok, és te átölelsz
Azt képzelem, hogy csak nézel, vagy simogatod az arcom
és én zavarba jövök
Azt képzelem, hogy a testem ilyenkor felforrósodik
és te szelíden, szorosabban szorítani kezdesz, magadhoz ölelsz újra
Azt képzelem, és szinte el se hittem eddig
Csak most, hogy hiányod ilyen ijesztő 
Hogy nekem mindez kell, hogy mindez tetszik,
és hiányzolm ó, de mennyire
pedig tudom,
nem mész velem semmire.

ablakomból olyan a hajnal,
 mint egy örökkévalósággal
átszőtt misztikus varázslat
ősi dallamok zengenek,
eltűnt csillagok halványában
fakadnak dalra a madarak
énekükben ilyenkor megtalálom magamat.

Eltelít az élet színessége
Belemerítkeztem az érzések
mélytenger-vízesésébe
Benne vagyok,
Merengek innen a felhőkre
Napra,csillagokra
csakis a messzi távolba
csakis innen messze,
valahová más merre

Illúzió volt
A kékség
A mélység
Puha párnád között a megnyugvás
Az a sok érzés, hogy végre...
Ameddig ugye ki nem mondod, hogy vége
És hiányzol, de úgy is elmúlik,
Úgyhogy, hát nem kapaszkodok többé már ilyen képzetekbe
Mert mindegyik csak egy illúzió
Boldogság ami valaha eltöltött
Az olyan igazi megtelítő, eltelítő
Frissítő tavaszias
Majd a májusi bánat felhők után
a nyári viharos el hinni nem akarás,
sok sírás,
és az eső utáni üresség.

valamilyen régi nyárból

csend
sóhajtás.
úgy igazán...csak azt hiszem amit érzek?
Régi emlékek...
Ülök a Duna partján,
beszél a szél,
szembeszél:
Emlékszel arra a csendes szürkületre?
A búcsúzó napra?
Miért ne lehetne újra várni a pirkadatra?
Hiányzanak a fák,
hiányzik minden mit valaha nekem szóltál,
s itt ülök, de mindez csak sóhajtás.
.....