hát jöjjön egy újabb háború
gyere  velem a harcba újra
hogy miért így
hogy már megint miért
újra és újra
mert talán más vagy
mint a folyamatosan újúló bánat
ami szívemen ül
újra és újra
előre és vissza
álomba merülve,
teszek érted,
érted?
törödök veled.
féltelek. örökké
hát nem érted?
én így szeretek
talán így.
vagy sehogyse
lehet újra eltűnök a semmibe
hogy semmise voltam, s nem is leszek
újra és újra
elmerülök a végtelenbe.

félelem vagy érték
lassan tíz éve hogy benne vagyok
szerelem
vagy mély árok,
ahonnan ki még mindig nem látok
félek talán mert nem merek tovább menni?
mégis azt mondom,
szeretem a régit
inkább harcolok minduntalan, végig,
nem dobom el,
mert sajnos reménytelen
hiszek minduntalan
végtelenségig mindig
mindenkibe.
nem is a változásba, hanem a mindenkiben lakó mélységbe
a mélyben rejlő istenségben, jóban, nevezd úgy ahogy számodra többet mondhat.
nem akarok a világban élni, melyik eldob mindent amint elromlik.
hiszek a kegyelemben.
az irgalomban
azt hiszem talán hiszek.
feltekintettem az égre
és volt, hogy  amit ekkor éreztem,
visszapillantott reám  éjszaka két sötét szempárban.

és harcolunk tovább. megsebeztél ezerszer már, és talán ez alkalommal majd már bele is halok, de hát ha ezt akarod, én tudod mindig megbocsátok, ezerszer, ha kell, még ha félek, is mert számodra ez talán semmit sem jelent és csak elmerül csekélyességében mindennapjaidnak. engem pedig a végtelen mélységig leránthatnak
de fejlödjünk, egymást sebezve, legyen hát így ezredszerre.
és tudod, ilyenkor azt érzem, mégis lehet félelem
ezredszerre is.
és aztán feltekintek, és azt mondom, hadd legyen úgy ahogy odafenn elrendelték, számomra már nem jelent félelmet az ismeretlen útja, ha felnézve látok, mélyrenézve érzek, és hiszek, s bízom rendületlenül.

telhetetlenség és tehetetlenség
édes kétesség,
kedves eredménytelenség
összeszorul a szívem,
szemem messze néz de nem lát előre
csak vissza és a nincstelenbe
tisztul az ég, tisztul az érzék
böjt van és tavasz
mindez most kicsiny vigasz.
tisztulásban élni
mélyrenézve félni
félelmekbe marva, kapargatva a sebeket,
felfelé nézve az egeket,
fordulva, perdülve, mind-végre elesve
az érzésben, hogy elestem
kudarc-ízű félelembe keseeredve
kapaszkodva a remény kedvességébe
hogy új ösvényekre találhatok
a kanyargós völgyekben
de csak érezni szeretném egészében
még inkább a fák illatát, a tavasz mámorát
színeit beszívni, hangjait látni,
összemosódni a tiszta fény-érzéssel
meghalni, és újra megszületni.

tudásom sovány, kétes,
énekelnék a csöndességnek.
énekelnék a sötétségnek.
változatlanságnak, világosságnak,
fényben, éjben, kétes szenvedélyben
melybe szenvedni merülünk alá vígsággal
mámorral, keresve a távoliból ránk áradó
képtelenségeket, titkokat, mit egy-egy fűszál csillogása,
felhők suhanása, fény megvillanása ránk villant odafentről,
vagy lentről
ki hogyan, kinek merre
szívedet te ismerheted csak meg
örök-végtelenségben, vagy semmiségében.

Kulcsár Ferenc: VILÁG
 Világ akartam lenni. Az, aki a tükröt összezúzza, s tesz-vesz boldogan, jár-kel önfeledten a gyógyító csodában, a törékeny mindenhatóságban. Világ akartam lenni, érett, fényes gyümölcs. Vagy mint a nap s a hold, bátor és tırŒ, engedelmes, akit a méltóság fegyelmez. Világ akartam lenni. Ennyi. (1993

K.F.

Kulcsár Ferenc:
BESZÉDEK
"Egy pillantásban, tudod, mennyi istenség van. S azt, hogy az istenség kér, követ. Az arcon, láttam, mondani így merem, az istenség elárad, és hallottam, mondani így merem, szavait a szájnak. Igen, tudom, a sorsban istenség van. S azt, hogy épít fészket fejem fölé. Én úgy tudom, a kényes páva megleli hangját – sorsom súgja, és igazát a száj kimondja: tiszta percben istenség segél. Tudod, a versben mennyi istenség van. S azt, hogy roppant súlya könnyı szelet követ. És visszaadja eltınt lélegzeted egy perc lángja is – szavad igazsága kiforgatott minden vagyonoddal felér – a sötét idŒk kigyúlt csillagköveinél. (1974)

Aki szörnyekkel viaskodik, vigyázzon, nehogy közben szörny legyen belőle. S ha sokáig tekintesz az örvénylő mélységbe, a mélység is beléd tekint.”

Friedrich W. Nietzsche: Jón és gonoszon túl

JASAR NÁBI NÁJIR :

A MESSZESÉG
(Meszáfeler)

Szemed, akár a tenger, végtelen,
vörös pupillád izzik, mint a nap,
a partra néző ablakból lesem
meddő időnk, a hulló lombokat.
Hiába hív a messzeség, kezem
ladikom tört lapátját fogja csak,
és míg a vízbe csonkját megmerem,
rozzant csónakom zátonyon marad.
Agyam az éj befonja, mint a pók,
kuszált a szál, a sok sötét talány.
Vágyom, akár a fáradt búcsuzók,
a gyorsvonat, a ringatás után:
tengerre vonz a sok vitorla-szárny
s izzó golyóként fúrja át szívem:
Tudom, örökké hív a végtelen. 

Tarbay Ede fordítása

Kulcsár Ferenc : ÉNEKTELEN ÉNEK

Csak készülődj. Csak várj. Figyelj. Hallgatózzál. Most csak nézz vagy szedegessed képzeletben, csöndben elszórt csontodat, s ha jön majd a nagy – ha eljön az a nap… Addig készülj, figyelj és hallgatózz, nyújtózzon át égöveken is a fül, most kell vigyázni, most kell figyelni – hazádnak rendületlenül. (1979)