csak amiről sosem szólunk

csak amiről nem beszélünk

az a valóságunk

az az igazságunk

fuss a félelmeid után

nekem huszonöt,
neked talán harminchét
hosszadalmas év
kellett leteljen

mire idértem
mire megértettem

fülledt nyár,
amire vártam már
kellett ez
de bánom már.

neked nem leszek sosem az
neked nem lehetek sosem az
aki lenni akarok,
csak akinek lennem kell.

fáradt  a felelősség és
fázik a félelem is bennem

 tilalmakat tör
a törékeny találgatás

fájdalmas jövökép
a jelen boldogságáért

csak el ne felejtsem
cipelni ezt a keresztet

mellőzöttek mellett
mellőzötté lettem

elestem vívódásaimban,
elestem érted.

megéri-e

félek

a legnehezebb

a valóság

elfogadni, hogy sose leszek első

semmiben

 senkinek

hogy sose leszek már szerelmes

hogy sose tudok már álmodni

a legnehezebb

a mellőzőttség

örökkön örökké

lenni,

de csak úgy félig meddig

bárcsak nekem is lehetne

egészen élni

bárcsak ne érezném

hogy késő valamilyennek lenni.

bárcsak tudnám.

céltalanság
hontalanság
hol van mégis a lényeg

homályba borul csillagom
homályba borul fénye
nem látok már a sötétbe

világítunk azok helyett,akikért nem kéne
és így létezik a világ, és semmi értelme.

keresem fényem
keresem a sötétet
elvesztünk, vagy csak most kelünk életre
azokért akik sose sírnak, s vesznek mélybe...

itt vagyunk
mi akik különbözünk
mélyrelátók vagyunk
sírunk, érzünk
azok helyett is,
akik sosem.
felgyújtjuk a világot
azok helyett akik sosem sírnak.
akik sosem éreznek.
elesettek vagyunk,
azok helyett, akik sosem voltak azok.

fehér, szatén-szálú párna huzatodon
már ott az a fekete kis folt,
szétkönnyezett szemfestékeim lenyomata.

kék-színű magányoddal átitatott szobáidban
régi emlékeid porai,
s itt vagyok én, mindezen elmélkedve,
csodálkozva.

fehérek az újrakezdések,
fehér vagy te is, neveddel, kezeddel,
szemeidből sugárzó szerelmeddel.

megtaláltál, már lassan egy éve.
s maradok itt, előtted könnyeimet,
ruháimat, lelkemet levetve,
téged szeretve.