Sötét lakásom asztalán
Ismét üres egy borospohár.
Nézem egyre mélyebben
Hátha megtelik tekintetemmel
Vagy legalább az érted hulatott könnyeimmel.

Szárított szilvadarabokat Majszolva szóltam volna, Csendesen, kedvesen Kínálnálak belőle, Hátha neked is úgy izlene, Mint amennyire én el vagyok telve Ezzel a sok édességgel, Ami a veled való pillanatban tölt el...

I thougth you cared You sad you care And now i see Thats how you care And that not enogh for me.. No, no, no Every little light in your eyes Every little word from your mouth Its not what I was craving for Its not what i was dreaming of Summer streets in Budapest Made me somehow forget That we lived in one city for a year Now its like everyone is here And I'm just as lost as them.. And I'm just as curios as them For everything I havent seen yet For everything whats gonna come next

Its a sunday morning When i 'm just realizing That through the Last few weeks I have been just eating almost everything That i have been just writing almost everything Eating, writing, dreaming, and forgetting my last half year What i was spendin mainly with you my dear So now i' m eating in a hope that i might be healing So now i'm writing in a hope that i might be forgetting And i wanna let go I wanna let go everything from my last half year.

Úgy örülök neked Inspirálóan és motivaloan hatsz rám Mint az eső vagy a reggeli fény ami beszűrődik a szobám ablakán. Én meg csak itt ücsörgök magammal beszélgetek sírok meg írok sokféle szöveget Erről a percről, meg az életről A felém sodródott emberekről

Dalszövegünk

én csak azért nézek szomorú filmeket mert jól esik látni amit érzek mondta Annamária és nem hitte el hogy azt mondják furák vagyunk pedig szerintünk mások még furábbak 2 óra 22 perc az átlagidőnk amit átbeszélünk újra és újra Kapolcsbéli álom-túra a malomszigeten

blogspot: "oszd meg másokkal szenvedélyedet"
én: próbálom  a magam módján.



Dylan dalokat hallgatva
ülök a pesti lakásba
miért nem esik?
úgy kevésbé bánnám,
hogy ezen a  nyári napon
idebenn ülök a szobámban,
és merengek azon a dörögdi,
kapolcsi estén, amikor is
annyi mindent meséltél
Hogy miért trauma neked a szereplés
vagy hogy miért nem adta még
vissza neked Hobo a Rimbaud versköteted.
De annyi minden mást, például,
hogy gitározol, és annyit nem iszol már,
de azért mikor szerbiában berúgtál,
és majdnem a  rendőrségen ragadtál,
vagy egy másik történeted,
mikor egy kocsmában valami képet elemeltetek,
de csak úgy, mert nem tetszett,
vagy valami ilyen,
már pontosan nem is emlékszem,
csak a hangodra, göndör hajadra,
és a nevetésedre, meg arra,
ahogy azt mondtam,
ez egy Cseh Tamás dalba illő volna!

reggelente megváltom magamat
önfejlesztő cikkeket olvasgatva
szedem össze magamat fogat mosva,
tükörbe nézve kérdezem
hogy mit miért cselekedem
tele vagyok hibával
kötözködök a nagyvilággal
és zavar minden, főleg a zaj
azért kell nekem a madárdal.

izgalmas, érdekes emberekről
az ő kalandos félelmetes életükről
olvasok és tanulok naponta
hallgatva mint egy kisgyerek a sok,
számomra szinte hihetetlen mesét
képzeletemben én is képes vagyok
minderre a végtelen történetre.

valóságomban, azonban az apró
mindennapi lépések művészete
az ami megtanította az önszeretetre
ez van, nem vagyok néha képes ennél többre
nehézség ilyenkor minden bögre
kávé, tea, gyümölcs, akármi,
félek ezt se bírom megemészteni
és ma már aggódom,
miért így van ez,
hogy az egyszerű életviteli lépéseimben
fáradok mindennap el.
félek minden pillanattól,
mert tudom, összeben ott van a lehetőség
félek ezektől, hogy nem élem meg,
hogy nem használom ki
lassan örültség bontakozik ki rajtam
mikor realizálom, hogy még a ruhám is
fordítva van rajtam.

szavakba foglalni az érzést nem ilyen egyszerű

otthon, leülnék festeni
egy mesebeli lovat akartam befejezni
aki a holdfényben botorkál
viharos vizek között
csak az a baj, hogy festeni
nem ültem le én már ezer éve
mostanság legfeljebb a szemöldököm festem,
de a gyakorlatból tudod rég kijöttem
ha egyáltalán valaha benne is voltam
sok-sok vonalat húz az ecset,
de a kezemnek nem engedelmeskednek
pedig nem nehéz,
csináltam én ezt rég,nézd.
itt is egy régi emlék,
a szobámban tele ilyenekkel,
régi festmények,
képek, színek, álmok.
azt hittem jól csinálom
hiszen ez a saját kis világom
de csak ennyi lenne benne?

leülnék festeni,
ezt a lovacskát befejezni
aranyszínű ezer-ecsetvonásnyi
színes-szőrű mesebeli paripa
tudod azért,
mert szeretném ezt a sok érzést valahogy összefoglalni
szavakba foglalni nem ilyen egyszerű
tudod,
te is tudod
hiszen a kapolcsi hosszú esténk után is
kétszer probáltál elmondani valamit
amiről azt hittem értem
de itthon rájöttem,
hogy talán mégsem
és szeretném ezt a sok bizonytalan
de mégis olyan reményteli érzést,
 mely mind aranyszín-mélykék,
és bársonyvörös árnyalataiban talán lila
mint a holdfényben ez a paripa
ez az eltévedt szerencsétlenség,
akit erre a kis vászonra vetettem
reménytelenségemben én,
mert tudod szeretném ezt valahogy elmondani
szeretném ezt én valahogy feloldalni
szavakba foglalni az érzést
tudod, nem ilyen egyszerű.

Van egy kis patak Felette egy kőhíd Alatta a malomsziget Fűzfák ágairól gyerekek lengenek A kispatak felett Hosszú nyári melegek Hajnalig tartó éjjelek Fröccsöt tartó, hidegtől remegő kezek Izzadó tenyerek, hogy Sohajtásnyira melletted lehetek Hallgatlak, nevetek Göndör hajad, sugárzó tekinteted Amiben egyre csak elveszek És az érzés amit aztán egész évben, örökké keresek...

Miattad érdemesnek tartom Ki gyógyulni minden eddigi hibámból. Sohajtásnyira vagy tőlem, de nem egyedül Pedig gyakran elképzeltem már Ahogy itt ülsz velem a tölgyfa alatt (Aki egyidőben került velem Somorjára) Gyakran képzeltem azt hogy ez szerelem Évekbe telt mire szóhoz juttattuk egymást Még egybe mire kezem göndör hajadba fonódva Megcsokoltál és csokoltuk egymást vigasztalódva. A realitásba virradó másnapban pedig csak sóhajtó vágyaim maradtak velem. Hát látod itt tartok és fáj, De nem sajnálom hogy ez nem elég nekem.