Ha más nem
Vigaszod takaróját
Boritsd rám 
Istenem

Ha mással nem
Kegyelmed paplanában
Hadd aludjak el..

elfutsz a sírásom elöl.
mit csináljak itt magam
még nincs egy hónapja se,
hogy megmenekültél
de bennem felszakadt a seb.
látom rajtad, hogy talán bánt is
haloványan talán szomorúság is
de ne félj
ha már úgyis tudtodra adtam,
hogy egy fél üveg bor után már hiányzol
hát akkor még kevésbé lehetek érdemes a szóra
vagy csak a csupasz és valós igazságra
hogy rajtam és rajtad kívül még van valami
vagy volt valami, vagy mi se voltunk tán soha
csak az álom táncolt át éjszakákon
csak dallamok zengettek a fejemben,
csak valaki más keze pihent meg kezedben
csak valaki más gyógyítgatott, vigasztalt
és talán meg sem érdemli az ilyen dalt...

szótlanság fogsága ez
magányod rabsága ez
távoliak a városi fények
morajlanak éjszakai lények
idebenn
árnyékok a falon
itthon, önmagamon
keresgélek
ki nem találok.

hiába a szív-láncra -verés
hiába jég-elcsendesedés.
tágas és üres a végtelenség

fázik a kéz
fázik a lét
az üresség fagyában

vonatok érkeznek
mennek
és csak várok
és megint azon érzésemet fejtegetem
vajon el mit felejtettem
mit hagytam hátra
mit nem tettem
zsebbe, kabátba
vagy ide, ebbe
a kicsi megtört szívbe
jaj és hát persze.
jövök rá:
csak mindig kicsit önmagamat
csak mindig kicsit otthonomat
csak mindig kicsit hazámat
benne szavait
anyámnak, apámnak
életem eddigi létét
csak talán ennyit
amit egyetlen táska
meg nem telít...

hazátlan emberek
fényében fetrengek
engem ide szült a világ, Isten,
mégis messze elkerültem innen
talán a hontalanság emlékét
cipeltem ilyen messzire
talán ez kísért és telepített ki engem is ide.

somorjai november

város széli sarki fény
lengedezik most szürkén
a tyúkok is a fára másznak
nincs melege a hazának.

így estére csak
szomorú a csend
és csendes a szomorúság
hogy így szavak nélkül felejtettük egymást..

hallgat bennem a mélység
hallgat bennem az ének
hallgat bennem az isten
még nem leltem fel tiszta szóval
hiába álltam eléd
próbatételek ezreit elbuktam
keresztem elől elbújtam
elfutottam.

faggat az ég
faggat a lét
kikérdez az éberség
a tudat
ha máshogy nem,
hát ellátogat néha
a magány
és az a halovány
reménye a jónak,
jövőnek
mire építeni kellene
vagy kellett volna
valakinek
jobbnak
embernek
nőnek.

könnyű a léptem
leesett rólam egy kabát
csendessé válik a szürke november
titkos, türkiz kabátot öltök
és lassanként elhagy a bűntudat üressége
csillagos mélységű hitbe vetem magam
újra a társas magányba
közelséged újra érzem Istenem.

belülről hálát adok minden pillanatpomért. minden megélt pillanatomért.
kívülről csak mindenki egy pillanatig lát
aztán tovább áll
és én magam maradok
mint az az énekes, ott a pultnál
ahogy minden egyes fellépés után elnémulok
és ennyi
egyedül
örökkön-örökké
sosem mehetek már vissza.

aki pedig megért
aki tudja hogy megy ez,
mind csak bőgős, hegedűs,
dobos, vagy gitáros.
és mind el vannak veszve,
szívükig felsértve
és csak gyógyítom mindegyiket
és utána ugyanígy maradok
mardosva én is.
egyedül
örökre.

barátaim rég elhagytam már
szavaim elnémulnak már
lemondanék még valamiről
de közben meg egy szavam se igaz belülről
mert jól vagyok
csak kívülről hiszitek hogy magányos vagyok.

kérdezheted mi van velem
én jól vagyok
ezért mindennap hálát adok.
ezt akartam.
és itt vagyok.

csak egy álom
és egy beszélgetés
és már a távolba taszítalak
messze jársz
távol vagy
és valahogy nem is érdekel már
valahogy mintha erre vártam volna
időtlen, idők óta
amit látok, láttatok,
és amit felszabadítasz
zabolátlan indulatok,
dallam-szavak
harmatvillanások
villámáramlások
hullámláshangok
szivárványváltozások
öruletbe taszítanak.

a férfi fájdalma

a tudatból, hogy

a nő még szereti azt a másikat

a nő fájdalma,

a barátság elvesztéséből,

melybe a vigaszkeresés vitte talán

egy mély, testi-lelki megsebzett létből

apám, anyám fájdalmának képeiből született

tompa, homálytalan életérzés

leragasztott sebek, 

kiabálások, nyugtalanságok

idegek,

melyekbe gyakran beletévedek

árkok az egyszerű létben is.

ismeretlen hanglejtés

ez valami ismeretlen hanglejtés
még neked is, aki ismered hangom minden színét
énekem minden szavát
éjszakákon túl hallatszó sóhajaim javát...

elmúlóban az álom és a kemény realitás
képzeletbeli fejszém hát szívembe
és fejembe vágom,
hogy lássak át a másvilágon
nézzek kicsit messzebre, túlra
ne csak a mindennapokba fúlva
éljem világom

keresem a szépet, a mélyet
örökké
ez lesz a boldogságom veszte is
a kék melankólia,
a szürke homály
mind a felhők az égen
vagy habok a vízen
eltakarnak
s én is elveszek.

mi legyen hát, ha már utat nem lelek?

csak nyugalommal, szürkén, így felhősen is
de elköszönök tőled
és már előtted is így lesz ismeretlen hanglejtésem

Nyughatatlan képzeled.


nekem már csak ez marad.
ez a nyughatatlan képzelet,
hogy kezem kezedben
szemem szemedben mélyed el.

nincs mentségem arra
hogy szemem szemedben mélyed el
nincs mentségem arra
hogy valamilyen fényes álom ragad el

évek tűnnek el, és jelennek meg újra
pillanatokban fellángoló hullámokban
diózöld árnyak és fürtös hullámok
így mélyedsz rám, nevetve, 
valami mélységet mozgatva,
szívverésbeli zavarokat okozva,
hangom halálát okozva.

kedélyes derű

könnyeim hajamban már.
kedélyes derűvel borítod el napjaim
kétségeim helyett
szemedben
hangodban mélyedek már el.

az élet él, és élni akar
mondja Ady.
és értem
és élem igazán
veled
vagy nélküled.

a mélységek csak a szél zúgásában
és hangodban találnak meg
hiányod hálát ébreszt
hajnalok halványságát
lágy, nyári szellő
lebegő levegő vagy nekem.
oly jól esel nekem
szomjamat oltod az izzó nyárban
teleimben pedig felizzítasz újra.

sötét, mély szemeidben láttam az éjszaka az elszántságot.
ijesztő, és félelmetes.
hogy eddig rád bíztam magam
és látom, most már, hogy te is félsz.
vagy csak lenyűgöződtünk egymástól.

mélységet látok,
mélyre nézek.
és mégis a felszínen szabadítasz fel
megláttál bennem valamit
amit nem sokan.

kedves vagy nekem
megszerettelek.

vágyaim vigyasza
szavaim csendje
lépteim nyoma
énekem lelke

tartottam kezeidet
kerestem szemeidet
szerettem tenyeredet
megenyhült tekinteted

karodba zárva mélyültem el
hozzád bújva ringattál el
egy érintésből megértettél
testeddel szelíden megörítettél

napjaim holdjai
holdjaim csillagjai
ragyogtak éjszakáim
fénylettek hajszálaim

szemeim csillogása
tenyerem izzadása
hangom remegése
kiáltásom éjszakába

távoli morajok
lelkembe tolvajok
gyöngyöket dobáló
kínzó fájdalom

örvénylő szelek
hideget lelek
távoli tájban
tündöklő telek

titkos üzenet
tikos csendek
kereslek kérlelve
kereslek szenvedve

valós az álom
álmom a fájdalom
fájdalmam járja
szívem kiáltja

nem kellek már neked
a bánatban ölellek
szememben búcsúzásom
szivemben vigasztalásom

vágyaim vigasza
énekem csendje
szemeim fénye
hangom remegése

tavak zúgása
harmat hullása
telek tündöklése
tavak örvénylése

magányba zárt fájdalom
csillagaimban a hold
szemeimben a fény
légzésemnél a szél

libbenő szelek
nyári fellegek
távoli felhők
tündöklő nagy egek

vigyétek,vigyétek
lázam vigyétek
dalomat halljátok
énekem vigyázzátok

másom már nem maradt
bujdosó csendjeim alatt
szavaim koncjaiból
dalaim kapargatom

vigyétek vigyétek
álmom vigyétek
dalomat halljátok
énekem vigyázzátok

olyan édes békesség

nyugalom számomra az ölelés

ahogy két karodba zárva

mélyeket lélegzem

és szemeimet a lihegés után

az álom járja

olyan édes békesség járja át testem

amely úgy elhiszi, hogy ez jó nekem

amely csak később fáj

mikor a lélek vissza, és mélyre néz

akár két szóban, mint valami tóban

megfürödne, de nem közös a tieddel,

hanem valaki máséval él, máshol.

***

karjaidban nyugszom meg

mégis hogy ne szeresselek

pedig ezt soha nem tudhatod meg

hogy én így megszerettelek

túlságosan sok az érzelmem

ami neked egyszerűen csak nem kell

megjátsszom hát a kemény önmagam már

és ezzel a sok érzéssel meg mit csináljak már...

ez a sok érzés egyszer csak útra kelt

életre kelt, és önmaga uraként

megkereste az érzelempárjait

megvan a lelked társa, beszélgettem vele

egy tea, egy bor, egy pálinka mellett.

olyan mélyremenő pszichológus az énekes barátsága,

hogy ő se tudja, hogy az emberi utálatos énem tudja titkát

és éjjeleken ölelgeti őt lelkitársa.

hát ez van.utálatosság, hogy nem az vagyok, aki lehetnék

magamban is elbukhatnék.

de nem fogok.

tovább állok.

azt kell tennem,

csak tudnám, hogy ebben az érzéstelenségben,

nekem mi a fene a szerepem.

az énekesnél nincs nagyobb pszichológus.

az éneklésnél nincs nagyobb orvos

lelkeket, szívfájdalmakat gyógyítok.

remélem hogy mártírságomban el nem bukok, és remélem, 

orvoslásom legalább kér szívet begyógyít, ha már az enyém rég elbukott.

elmenekültem a saját szívtöréseimből. el. és nem tudom már begyógyítani.

így hozzám hasonló fájdalmakat kerestem,

sebeikre kötéseket teszegettem

próbálgatom gyógyítgatni amit lehet.

éjszaka egykor írom ezeket a képzeletnyi verseket,

hogy ne feledjelek titeket,

élmények, érzések, képek...

intenzív érzések,

mi a fenét csináljak, 

miért kell így érezzek, 

és miért kell hogy így fájjon ez nekem?!
ilyen rettenetesen fájjon az a tudat, hogy én úgy szerelmes már sosem lehetek

tükörben nézve kaparom szememből lelkemet,

hogy miért fáj ez nekem?! 

miért kell így érezzek?

és hogy ebben az egészben, nekem mi a fene a szerepem?

tudom, hogy őt szeretted.és szereted.

és a tereped is a tied már.

csak az fáj, hogy mindenem odaadtam már.

csak az fáj, hogy szerelmes sosem leszek már.

küszöbön túl

megállok
hátranézek
felszakadt régi sebek
mára már csak hegek
de megállok
visszanézek
valaki szíven szúr
messziről
mert én megálltam
magammal szédülök
megálltam
és magamba révülök
magamban szédülök
révülök
mindenféle körök
körbe
és téved aki nem hisz nekem
mert ugy érzem nyomban eltünök.
tévutak
révutak
kéjutak
héjutak
félutak
szívutak
utak
mennek
jönnek
beléptél
átöleltél
hozzád bujtam
átkaroltál
és sírok
mert tudatom
sug
zúg
fentről konganak a fejemnek
hogy így nem lehet megállja életemnek
hanem csak tovább
nem én vagyok ez
de mégis tovább
a szédületbe
a révületbe
az őrületbe.

higgadt tudatosság
érzem mi lesz
és érzéseim nyugodtak
és tiszták
csak tudjak nyugodtan tenni
remélem jól látok
remélem jól látom
hogy én csak egy harmadik ember voltam
valami sebtapasz
ami te nekem
valami gyógyszer
remélem tisztességgel továbbmehetek
titkunk megmarad magunknak
remélem ti meg öszsetaláljoztok érzéseitekben
szívetekben tavasz legyen
csak ezzel a tudattal tudlak elengedni
csak így.
mert már ragaszkodom.
és nehezen engedem el kezed, szíved
mert ez nem szerelem
tudom
de mégis hozzád bújnék, melletted pihennék
vigaszom vagy a vágyaimnak.
vigaszom voltál vágyaimnak.
nem tudom mi jön ezután
lassan elvesztek mindent már.
nem voltam már így rég.
de te meggyógyítottál
csak nem tudom lesz-e más ezután még.