Ellenállhatatlan varázs van abban, ha másnak a lelkében a magunkéval találkozunk. (Jósika Miklós)

novemberi mélység

ott vagyok
lent a padlón,
csempén
lehunyt szemmel sírok
majd mély lélegzet
felkelek
összerezzenek
fejemben ezernyi
darabban a valóság
végtelenség tartja össze
és a semmi
ezer darabra hasadt
kincs
ami nincs
vagy sohase volt
könnyek
vér
és ördögien, pokolian
izzó vágy
a norvég hidegből tör elő
fekete konyak-láng lobbanás
ahogyan valami könnyedséget keresek
kísértés.
kísértése a napnak
a holdnak
a csillagoknak
 a mindenség játsszik velem
megkérdezi bírom-e
meddig bírom
meddig húzom
hogyan oldom, fűzöm
a kötéseket, sebeket
így.
elbukok.
egyedül sírok
szétesek.
minden szó
szavaim
kétesek.
ne higgyjen senki sem
a hullámzó völgyeknek
bármily boldogságot is ígérnek
menni a cél után
előre
simogatásként érjen csak az álom
mert ha ennél erősebb a boldogságom
lehet majd magamról lerázom.
mert nehéz az út, rögös
hideg
kemény
sírást nem tűr
talán engem se
így elvesezk az éterbe
a kételybe
a végtelenbe
leszek majd más valaki
amit talán valami újabb csillag gyúllasszt ki
vagy lehet hogy lényem átköltözik
továbbadom
harcom feladom,
s ez lesz feladatom
tudja odafenn az isten,
mi lakik itt benn
jó- e rossz-e, lélek-e
kétely-e,...

vétkezni
véteni
vért tenni
kélyesen kétes vágyaktól
szemem homályba került,
előbb elnémulok
lidércfényt érzek
nehéz lélegeznem
nehéz fényt gyújtanom
nehéz a homály mögül messzire látnom
elvesztem eszem
elvesztem lényem


csak el ne vesszek
istenem
engedj felemelkednem

visszavágyom
vad végtelen várakozás
az álom
és a világom
kerengek a határok szélén
vergődök világom végén
valakit elhagytam
valaki lettem
valaki leszek
van akivé lenni lennék
hogyha mernék
gondolj nagyot
világolj vágyakkal versengve
varázsolj végtelen világot
vonzások vetekedjenek velem s veled
csak így mint most
csak így a végtelen semmibe vívódva
vágyódva
verekedve
keveredve
éjjelek kedvére
hajnalok hangjára
halljam suttogását dalomnak fejemben
fényét szememnek hold-lámpás vesse be
keresselek égen
földön
tűzben
vérben
fagyban
ott hol  minden lakatlan
vergödjek, hiszen vér nélkül nem ér semmit az egész
mert mindig az a perc a legszebb, tudod
így legyen, ne másképp
szépítsd a vágyad vadságát világod versévé,
tedd titokká,
muzsikád mélyévé,
váljon eggyé hallhatatlan hangokban
hol egyáltalán nem érzed már se te sem én
csak valamelyik csillag odafenn talán
keresve fényének szikráját
gyujtsuk meg a felső fényeket, izzanak újra mindenek
mélyről jövő ádáz vad vágyak varázsával.