őszi ömlengés

Már érzem
Már végesek az idők, mit a suhanó pillanatban keresek,
 kedvtelen falevelek hullanak rám, fénytelen érzelemben
nem hallom a hangomat
jobban pedig sose voltam mégsem
hogy így van tudom,
láttam,
képzeltem kipusztulásig
kísértenek a végzetes álmok
tévedhetetlen távolságok

álom.a.hal.álom.

Duna partján várlak, lilafényű tündér hajnalban,
talán csak ma
talán örökké

Látom felkelni azt a napot
nem feledem mégsem a tegnapot
fehérre mosson,oldjon bánatom
csak azt várom

Voltak napok,éjszakák,
hajnalok és távolok
mikor azt se tudtam hol vagyok
árny voltam, fájó emlék

de most éneklem
hogy élek,félek nélküled,
hogy bizony senki szeme nem téved

Itt vagyok, ott vagyok
világgá ballagok
de megmaradok
mert tudod a tied már nemvagyok,

ködrevaló tündérzaj-varázslat

halkuljon el a dal a szó
muljon minden mi mulando
vesszen minden el egy régi képpel,
busuljon miattad már csak a bánat
feledd el már a szerelmi légvárat
hogy általad már ne keressem,
és hogy soha tobbé ne kelljen
szívembe tenni ne merjem
a nehéz vaslánc-erejű
szavaid mélyébe öltöztetett
varázslatod feledjem.

régi parazsak

otthon nincsen más
csak búsulás
semmi tanulás
semmi okulás

az otthon-lakás
az ittmaradás
már rég nem más
mint ittfeledett parázs
melyet néha felizzít még egy két pillanat

hideg a szoba
rideg az ablaka
nincsen már ki bekopogjon rajta
éjféli teleken

vad álmokkal tengek lengek
szenvedgetek,
majdcsak hamu lesz a parázsból
és kikeveredek már e városból
vagy lehetek az parazsat evő paripa
úgy ahogy eddig, ki erejét a rosszból szedve
fel-fel éled, táltossá válva kereng vissza a homályba
mentve ki a végtelenségből, a régi körből
a szedett vedett bogáncsot, láncot
kiabálva, dalolva, bárhogyan csak hallva
tovább szárnyalva lovon át
viharon át vágtatva
kezedet már nem fogva is vigasz az éjben, szélben, télben
mikor összeszoruló szívedben megszólal egy elképzelt árny,
lány vagy homály,
kit már rég elhagyott a vágy
hogy talán egyszer egy mese végén hozzád még várva,valaha is visszatalál