ars poetica? hmtalán.

"A dalaimat aki látta,
Soha ne lásson engemet,
Ki szállt velem a magasságba,
Ne fogja meg a kezemet.
Ki mérhetetlen messze tőlem 
Forgatja könyvem lapjait,
Ne lásson lakom rejtekébe,
Ne kérdezze: hogy élek itt!

Kinek lelke-testvére lettem,
Szívében élő hatalom,
Ne nézze szemem tompa fényét,
S a torz-mosolyt az ajkamon.
Kinek valóját összeráztam,
Mint szélvész, megremegtetőn,
Ne tudja: gyönge vagyok, gyáva,
S akarni, élni nincs erőm!

Mert rongy vagyok, mit szél hasít el,
Sárpalota, mely összedől:
Magamnak, simogatást, jó szót
Nem kérek - várok, senkitől.
A dalaimat - becézzétek,
S oh ne tekintsetek reám,
A jobbik énem tiszta lángja
Ott ég mindenki asztalán."
(Reményik Sándor)

időtlenség, mintha a vállamon
ülne, mintha kezeimet fogná, bilincsbe tartaná, tőlem soha el nem szakadnál,
mintha mindig így lett volna
mintha ez a pillanat örök volna,
hogy fáj is ég is pillantásba való lélek is elszalad is fél is, ránéz is de tép is,szétszakít és összekulcsol,valamint megérint, valamit megrémit
időtlenség, idétlenség

"Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok. 
Csúf, de te gyönyörűnek találtál. 
Végig hallgattad mindig, amit mondtam. 
Halandóból így lettem halhatatlan."
Pilinszky 

Lator L. :  Emlékeidből eltünök^*

Botomat elhagytam az erdőn, nem félnek tőlem a madarak. Árnyéktalan és remegő a szitakötő pillanat. Hangjára figyel a patak, medrét egyre mélyebbre ássa. Emlékeidből eltünök, mint halak villogása. Ragyog a hegyek homloka, fák közt csobog a tisztaság. Alázatában egyre szebb, egyre átlátszóbb a világ.

"Hiszen, ha felnézek az égre, érzem:
Millió szelíd, szomorú csillagszemével,
Valami legmagasabb, éteri szomorúsággal
Néz a világ éjjelébe az Isten is.
Az Isten is."

1937


ÁLOM
Tavak ezernyi tükre. Várlak.
Ülök a völgy mélyén, s gyerekarccal,
gyerektenyérrel várlak. Hajladoznak
a fák. Fehér madarak szállnak.
A szélben, mert süt a nap – vagy azért,
mert létezel s várlak,
ezernyi lomb ragyog. Istenem,

irgalmazz. Halhatatlan vagyok.


ÁRAMLÁSOK
Szemek, égbolton arany
ablakok, lelkek, kik
fényletek, tornyosuló egek,
tengerek, teremtés éneklŒ
virágai, madarak, világot kigyújtó,
81méretlen szép szavak: mondjátok
ki. Ti beszéljetek.
Én hallgatok. Csönd leszek.
Néma völgy. Ima, kit szépséged –

szálló szél fogalmaz. S betölt.

vagy félek vagy sírok
vagy nézek vagy írok
keserű a mézszínű ősz
fenyeget a kőszívű köd
keresve várok
valót, álmot,
hogy mit
azt az égi hatalom tudja csak
mert van egy másik világ
melyiken szemem folyton átlát
s elfeledni nemtudom
hiába futok,rohanok
mintha üldöznének a viharok
sírnak a felhők
zaklatottság
homályosság ül rám
a vállamat nyomja valami nagy teher
mit elmondani nem lehet

őszi ömlengés

Már érzem
Már végesek az idők, mit a suhanó pillanatban keresek,
 kedvtelen falevelek hullanak rám, fénytelen érzelemben
nem hallom a hangomat
jobban pedig sose voltam mégsem
hogy így van tudom,
láttam,
képzeltem kipusztulásig
kísértenek a végzetes álmok
tévedhetetlen távolságok

álom.a.hal.álom.

Duna partján várlak, lilafényű tündér hajnalban,
talán csak ma
talán örökké

Látom felkelni azt a napot
nem feledem mégsem a tegnapot
fehérre mosson,oldjon bánatom
csak azt várom

Voltak napok,éjszakák,
hajnalok és távolok
mikor azt se tudtam hol vagyok
árny voltam, fájó emlék

de most éneklem
hogy élek,félek nélküled,
hogy bizony senki szeme nem téved

Itt vagyok, ott vagyok
világgá ballagok
de megmaradok
mert tudod a tied már nemvagyok,

ködrevaló tündérzaj-varázslat

halkuljon el a dal a szó
muljon minden mi mulando
vesszen minden el egy régi képpel,
busuljon miattad már csak a bánat
feledd el már a szerelmi légvárat
hogy általad már ne keressem,
és hogy soha tobbé ne kelljen
szívembe tenni ne merjem
a nehéz vaslánc-erejű
szavaid mélyébe öltöztetett
varázslatod feledjem.

régi parazsak

otthon nincsen más
csak búsulás
semmi tanulás
semmi okulás

az otthon-lakás
az ittmaradás
már rég nem más
mint ittfeledett parázs
melyet néha felizzít még egy két pillanat

hideg a szoba
rideg az ablaka
nincsen már ki bekopogjon rajta
éjféli teleken

vad álmokkal tengek lengek
szenvedgetek,
majdcsak hamu lesz a parázsból
és kikeveredek már e városból
vagy lehetek az parazsat evő paripa
úgy ahogy eddig, ki erejét a rosszból szedve
fel-fel éled, táltossá válva kereng vissza a homályba
mentve ki a végtelenségből, a régi körből
a szedett vedett bogáncsot, láncot
kiabálva, dalolva, bárhogyan csak hallva
tovább szárnyalva lovon át
viharon át vágtatva
kezedet már nem fogva is vigasz az éjben, szélben, télben
mikor összeszoruló szívedben megszólal egy elképzelt árny,
lány vagy homály,
kit már rég elhagyott a vágy
hogy talán egyszer egy mese végén hozzád még várva,valaha is visszatalál

öröm és bánat és hol a mérleg?

"Akkor egy asszony azt mondta: Beszélj nekünk az Örömről és a Bánatról.
És ő így felelt:
A ti örömetek maga a bánat, mely igaz orcáját mutatja.
És ugyanazon kút, melyből kacagástok buzog fel, nemegyszer volt már könnyekkel telve.
Hogyan is lehetne másképp?
Minél mélyebb árkot hasít lényetekbe a bánat, annál több öröm befogadására lesztek képesek.
Hiszen a korsó, mely borotokat tartja, nem égett-e meg maga is a fazekas kemencéjében?
És a lant, melynek szava lelketeket megnyugtatja, nem azonos-e a fával, melyet késsel vájtak üregessé?
Amikor örvendeztek, nézzetek szívetekbe mélyen, és látjátok majd, hogy ahonnan örömetek származik, ugyanonnan való bánatotok is.
Amikor bánkódtok, ismét nézzetek szívetekbe, és meglátjátok, hogy ami miatt sírtok, abban valaha örömöt leltetek.
Vannak közöttetek, akik azt mondják: "Az öröm hatalmasabb, mint a bánat", és mások azt: "Nem úgy van, hanem a bánat a hatalmasabb".
De én azt mondom néktek, hogy e kettő el nem választható.
Együtt érkeznek, és mikor egyikük magában ül veled asztalodnál, jusson eszedbe, hogy a másik az ágyadban aluszik.
Bizony, mérlegként függtök öröm és bánat között.
Csak aki üres, az mozdulatlan és kiegyensúlyozott.
Amikor a kincstartó fölemel, hogy aranyát s ezüstjét megmérje rajtatok, el nem kerülhetitek, hogy örömetek, bánatotok megemelkedjék avagy alászálljon. "

(Kahlil Gibran: A próféta)

valaki mondja meg
miért sodródom folyamatosan
folyamatosan  régi álmokba
miért nem jutok már el új sodrásba
miért félek úgy minden lépésétől
mélységétől a másnak, a világnak
miért nem lesz vége sose már ennek az imának
hogy bárcsak valahogy lenne már,
mert ez a bánat, hogy ne lenne már
veszne már bele a mába,
s hogy lenne már vége ennekafene világnak
mert igaz, nincs miért panaszkodnom
de szememből a könny mégis lehull.
s mégse tudom magam átadni  a boldogságnak s az igazságnak.
ez az élet
s én még mindig csak félek.
félben élek.

újújújújújjjjjjj

vanak új versek.vidámak,csillogók,fényesek,arról mily vígan élek....

nade viccet félretéve is.vannak.

megkeresem őket.