Ha más nem
Vigaszod takaróját
Boritsd rám 
Istenem

Ha mással nem
Kegyelmed paplanában
Hadd aludjak el..

elfutsz a sírásom elöl.
mit csináljak itt magam
még nincs egy hónapja se,
hogy megmenekültél
de bennem felszakadt a seb.
látom rajtad, hogy talán bánt is
haloványan talán szomorúság is
de ne félj
ha már úgyis tudtodra adtam,
hogy egy fél üveg bor után már hiányzol
hát akkor még kevésbé lehetek érdemes a szóra
vagy csak a csupasz és valós igazságra
hogy rajtam és rajtad kívül még van valami
vagy volt valami, vagy mi se voltunk tán soha
csak az álom táncolt át éjszakákon
csak dallamok zengettek a fejemben,
csak valaki más keze pihent meg kezedben
csak valaki más gyógyítgatott, vigasztalt
és talán meg sem érdemli az ilyen dalt...

szótlanság fogsága ez
magányod rabsága ez
távoliak a városi fények
morajlanak éjszakai lények
idebenn
árnyékok a falon
itthon, önmagamon
keresgélek
ki nem találok.

hiába a szív-láncra -verés
hiába jég-elcsendesedés.
tágas és üres a végtelenség

fázik a kéz
fázik a lét
az üresség fagyában

vonatok érkeznek
mennek
és csak várok
és megint azon érzésemet fejtegetem
vajon el mit felejtettem
mit hagytam hátra
mit nem tettem
zsebbe, kabátba
vagy ide, ebbe
a kicsi megtört szívbe
jaj és hát persze.
jövök rá:
csak mindig kicsit önmagamat
csak mindig kicsit otthonomat
csak mindig kicsit hazámat
benne szavait
anyámnak, apámnak
életem eddigi létét
csak talán ennyit
amit egyetlen táska
meg nem telít...

hazátlan emberek
fényében fetrengek
engem ide szült a világ, Isten,
mégis messze elkerültem innen
talán a hontalanság emlékét
cipeltem ilyen messzire
talán ez kísért és telepített ki engem is ide.

somorjai november

város széli sarki fény
lengedezik most szürkén
a tyúkok is a fára másznak
nincs melege a hazának.

így estére csak
szomorú a csend
és csendes a szomorúság
hogy így szavak nélkül felejtettük egymást..

hallgat bennem a mélység
hallgat bennem az ének
hallgat bennem az isten
még nem leltem fel tiszta szóval
hiába álltam eléd
próbatételek ezreit elbuktam
keresztem elől elbújtam
elfutottam.

faggat az ég
faggat a lét
kikérdez az éberség
a tudat
ha máshogy nem,
hát ellátogat néha
a magány
és az a halovány
reménye a jónak,
jövőnek
mire építeni kellene
vagy kellett volna
valakinek
jobbnak
embernek
nőnek.

könnyű a léptem
leesett rólam egy kabát
csendessé válik a szürke november
titkos, türkiz kabátot öltök
és lassanként elhagy a bűntudat üressége
csillagos mélységű hitbe vetem magam
újra a társas magányba
közelséged újra érzem Istenem.