kihasználjuk egymást
élünk az érzéstelenségben
érzéstelenítve egymás életébe
menedéket lelve, rejtve.
csak egy időszak ez
mondogatom
majd a novemberi őszi idő
szétfújja minden gondolatom
beborít a sötét
újra
beborít az őszi köd
újra.

Lator László: Átlátszó víz

Átlátszó víz az életünk. Tüzek égnek, távoli jelek. Villog hajnali égbolt bozontos táj felett. Mi köti még, micsoda súly illó szivárvány szavainkat? Holdbeli fények, zöld bozót szikrázó mélye ringat. Ki tud még bennünket szeretni, s ki az, kit innen még elérünk? Magányunk hűvös ragyogása késként karcolja bőrünk. Naponként tágabb lesz a vágy, míg elevenen elragad. Így őriz tiszta szegénységünk a baljós csillagok alatt.

csak a hamisság táncol a felszínen
a földben izzó tűz vagyok én magam
magam vagyok a földet égető láng.

***
hiábavaló lenne belegondolnom is
de késő. megint csak átengedtem a helyem
már gondolatban, és késő, késő
mert átsuhan azonnal, és megint átadtam a helyem
valaki más mozgatja gondolataid már
 megint ott vagyok ahol eddig is.

***

inkább eltűnök, köddé válok a novemberben,
mintsem belegabalyodjak abba a mély,
árkos-bokros rengetegbe, mely utadat keringi be.
pont most,
mikor volt az a pillanat,
amit azt hittem az élet nekem sohasem ad,
és megtaláltam azt a színt a szemedben
meggyújtottad azt a részt a szívemben, amit még talán senki
és semmi
és nem mondhatom erre, hogy szerelem
mert tudom nem az
de mégis, olyan harmóniában élek ebben az átkozott tudatban
pedig közben csak a felszínen lépkedek, hogy a melankólia
búskomor árkába ne essek bele újra, hogy ne lássak bele újra
abba a feltépett gomolyagba amit hagytak szívemen a sebek.
könnyű itt a felszínen, de mégis rejtőzve, titokban, amíg senki meg nem lát
innen fentről, de mégis bentről szemlélem azt a mát, amit a tegnap rejt
azt a lányt, akit szíved nem felejt, pedig közben már elvesztetted még a hamuját is
talán örökre, vagy csak a sebek rengetegében, a karcolásaid emésztették fel.
az önsajnálatodtól úgysem látod ezt.
belefelejtkeztem, a felszínen úszok, abban a két évvel ezelőtti türkiz-kék balatoni vízben,
mely most a te sötétségedben a fény az éjben, a te melankóliád kékségében
igen, annak felszínén úszkálok én,
mert az önsajnálatotban, sajnálatodban többé el nem merülhetek én.