márciusi tavasz illat
árad a hajnali szobába
nyitott ablak
nyitott szavak
budapesti szobámban
távol minden mástól
éledek, tévedek
s rátok gondolok
kik mosolyt csaltok az arcomra
lángot lobbantotok lelkembe
hogy vessem szemem az egekbe
enyhülésért,
álmodozás.
szürke-ködfelhő-fény
mandarin illat kereng
idebent
a csöndes szobában
csak elképzeltem
mi lenne
ha
mi lenne?

újra vissza
a hidegbe
didereve
lelkemben
nem a kezedben
sem a szemedben
csak tudom
az érzésben,
elfogott vágyakban
enyhítő ölelésben
minden nélküli
meleg-érzés-kellene
mi elrejtene
ölelj majd még
egyszer legalább
hogy tudjam milyen az
csak úgy gondoskodóan,
biztatóan
csak erre várok most
itt az álmok ablakában
kitekintve a természetbe
felébredek.
magamhoz térek
és kezdődjön az új
budapesti ének
lelkem, szivem
eltéved.
kéred?
ki vagyok?
a tied már rég nem.
fájó autóbuszhangok
villamosvárások
városvilágaim
világvárosaim
keresve se találok
hát mégis hogyan?
minden reggel
újra a szürke,
homály-kedvvel
útrakelek.
elfeledek.

vége.
végem.

halovány tündér-létemet 

elhagytam messsze

valahol a somorjai fák alatt

elrejtve

mikor az lettem, aki nem akartam

lebegek világok között

fájdalmasan nézek a messzeségbe

de lábammal mérgesen,dühöngve

tiporok a földbe.

miért van ez , miért így van?

kérdezem, és szorongásaim

folyton-foylvást újraélem...

ugyanaz, az el nem múlandóság,

egy bűvös körbe ragadtam

vagy csak önmagam

rabságába, kalitkájába

hol elveszejt a világok világa

a mit sem sejtés gondjainak világa

magamba mélyedve

rájövök, mostanában semmi nem visz előre.

semmi vagyok

semmivé lettem

azt érzem elhalok a porban

és hiába adok, nem kapok.

már csak örökig hervadok.