válaszútra értem

valóság?
vagy vágyak és vígasság?

mondjátok meg hol találok
hogy találok végre
igazságra
napfényre
a homályba
fényre
sötétbe


mi ez a játék
amivel fogva tartasz
amivel önmagamat megutálom
mert te is csivirintesz
csavarintasz
ugy teszel
mint ahogy tenné a székely
s mert az vagy
és beleestem a csapdádba
a műtermedben a csergébe
egy isteni gondolatba mélyedve
a nagyapám pálinkájából merítve bátorságot
majdnem
de mégsem
hagytam magam
de mégsem
inkább hülyének érzem magam
mondtam
s többet szólni nem akartam
mert szégyelljem inkább magam
amiért az lettem a te műtermedbe
aki vágyva akartam lenne egyszer
ma pedig sírva nézem magam
az igaz lelkek tükrében
hogy hogy lehetek ennyire végzetesen
csapongó lélek
mi lelt engem
hogy egy cserge alatt
egyenesen elvesztem magamat
önakaratomat?!

"két fekete szemedért.."

mindent vonzó szívedért

azér fáj a szívem

"fáj,fáj, fáj a szívem fáj..."

de ne tovább

a rák hava is feltárul

még, ha a zár mély is ott belül

így egyszerű, hogy tudod  a titkot

én csak annyit értettem

amit megéreztem

hogy rájöttem

szeretni még így is lehet

s hogy azzal az elsővel

nem vitt el a végzet örökre a vesztőhelyre

hogy ott legbelül mélyen

az emberi szívben

lapul még összetörni való 

hiszen minden meg nem repedt

mert még élek

s hogy te is csak egy ki szelet vagy

amiért hálát adhatok

hogy megrengettél odabenn
 mélyen

a pillantásoddal

hangoddal

és dallamaiddal

valamit felébresztettél

amitől több lehetek én,

s ezért adok hálát

mert tudom, hogy ez nagyobb dal így már

hogy fáj, fáj a szívem fáj.

ha varázslat,

elhitted, s elhittem

ne tagadd

ha hazugság

hát elhittem

s te tagadod

mint a mindennapok

elmúlik ez is

s viszem magammal

mint a dallamokat

néha eszembe jut

két fekete szemed

ahogy szemembe mélyedt

s hogy azóta is

"fáj, fáj fáj a szívem fáj."

és ősz van újra
somorján újra
vágyva vágyom a téli csendre
didergő telekre,
titkos csodákat hordozó fákra,
lombhullató könnyfakasztó  deres reggeli szelekre
melyekkel minden reményt vesztve
mégis találok csodára
szívmelengető reményre, hálára.
őszeim, teleim
régi időim, mit hordozok magammal
szívemben, emlékeimben.
sose volt énmagam is lassan elhagyom
elfelejtem lassan ki voltam, ki vagyok
lassan szépen,

köd-fedte, deres, havas fák árnyékában
a késő őszi esti lámpafény játékában
csak úgy csendességes léptekben járva
újra, kinn egyedül az utcára
mint régen
mikor fejemben a szégyen érzése kevergett a vággyal
emlékek mindezek
melyek felébresztenek
és látom, kinézek az albakon
hogy minden arany-ősz színben játszik
tűkrözéodve szívembéli kérgekkel
mint a nyári falevelek, hullatom utolsó reményeim, lépteim, melyeket egyszer felébresztett valami bennem
most aranylóan égnek el, a mérleg-havi harmónia hamujában
megtalálva morzsáit a parázsban
látom, hogy elesek, de felkelek, s kezdem érteni, hogy távolról ilyen az élet, s ha már nem akarok mélyet, hát játsszom ezt a lehetőséget, mert úgy érzem most ez a lényeg, míg valami vihar, seb, fájdalom, égi csoda, bármi haramia meg nem állít, addig száguldok, vágtázok, túl mindenen, az álmokkal, mert a világ csak ámít, de a szívem meg nem állít, lélekzem. lélekben, ott vagyok minden lépésben, jelen lenni, Jelekben lenni, ott lenni, élni, hála, szenvedély, égés az égen, vágyak a vágyakban, kavarodás  a káoszban, mindenen túl pedig ott az Isten, és ez reményt ad a hitben.