vágyaim vigyasza
szavaim csendje
lépteim nyoma
énekem lelke

tartottam kezeidet
kerestem szemeidet
szerettem tenyeredet
megenyhült tekinteted

karodba zárva mélyültem el
hozzád bújva ringattál el
egy érintésből megértettél
testeddel szelíden megörítettél

napjaim holdjai
holdjaim csillagjai
ragyogtak éjszakáim
fénylettek hajszálaim

szemeim csillogása
tenyerem izzadása
hangom remegése
kiáltásom éjszakába

távoli morajok
lelkembe tolvajok
gyöngyöket dobáló
kínzó fájdalom

örvénylő szelek
hideget lelek
távoli tájban
tündöklő telek

titkos üzenet
tikos csendek
kereslek kérlelve
kereslek szenvedve

valós az álom
álmom a fájdalom
fájdalmam járja
szívem kiáltja

nem kellek már neked
a bánatban ölellek
szememben búcsúzásom
szivemben vigasztalásom

vágyaim vigasza
énekem csendje
szemeim fénye
hangom remegése

tavak zúgása
harmat hullása
telek tündöklése
tavak örvénylése

magányba zárt fájdalom
csillagaimban a hold
szemeimben a fény
légzésemnél a szél

libbenő szelek
nyári fellegek
távoli felhők
tündöklő nagy egek

vigyétek,vigyétek
lázam vigyétek
dalomat halljátok
énekem vigyázzátok

másom már nem maradt
bujdosó csendjeim alatt
szavaim koncjaiból
dalaim kapargatom

vigyétek vigyétek
álmom vigyétek
dalomat halljátok
énekem vigyázzátok

olyan édes békesség

nyugalom számomra az ölelés

ahogy két karodba zárva

mélyeket lélegzem

és szemeimet a lihegés után

az álom járja

olyan édes békesség járja át testem

amely úgy elhiszi, hogy ez jó nekem

amely csak később fáj

mikor a lélek vissza, és mélyre néz

akár két szóban, mint valami tóban

megfürödne, de nem közös a tieddel,

hanem valaki máséval él, máshol.

***

karjaidban nyugszom meg

mégis hogy ne szeresselek

pedig ezt soha nem tudhatod meg

hogy én így megszerettelek

túlságosan sok az érzelmem

ami neked egyszerűen csak nem kell

megjátsszom hát a kemény önmagam már

és ezzel a sok érzéssel meg mit csináljak már...

ez a sok érzés egyszer csak útra kelt

életre kelt, és önmaga uraként

megkereste az érzelempárjait

megvan a lelked társa, beszélgettem vele

egy tea, egy bor, egy pálinka mellett.

olyan mélyremenő pszichológus az énekes barátsága,

hogy ő se tudja, hogy az emberi utálatos énem tudja titkát

és éjjeleken ölelgeti őt lelkitársa.

hát ez van.utálatosság, hogy nem az vagyok, aki lehetnék

magamban is elbukhatnék.

de nem fogok.

tovább állok.

azt kell tennem,

csak tudnám, hogy ebben az érzéstelenségben,

nekem mi a fene a szerepem.

az énekesnél nincs nagyobb pszichológus.

az éneklésnél nincs nagyobb orvos

lelkeket, szívfájdalmakat gyógyítok.

remélem hogy mártírságomban el nem bukok, és remélem, 

orvoslásom legalább kér szívet begyógyít, ha már az enyém rég elbukott.

elmenekültem a saját szívtöréseimből. el. és nem tudom már begyógyítani.

így hozzám hasonló fájdalmakat kerestem,

sebeikre kötéseket teszegettem

próbálgatom gyógyítgatni amit lehet.

éjszaka egykor írom ezeket a képzeletnyi verseket,

hogy ne feledjelek titeket,

élmények, érzések, képek...

intenzív érzések,

mi a fenét csináljak, 

miért kell így érezzek, 

és miért kell hogy így fájjon ez nekem?!
ilyen rettenetesen fájjon az a tudat, hogy én úgy szerelmes már sosem lehetek

tükörben nézve kaparom szememből lelkemet,

hogy miért fáj ez nekem?! 

miért kell így érezzek?

és hogy ebben az egészben, nekem mi a fene a szerepem?

tudom, hogy őt szeretted.és szereted.

és a tereped is a tied már.

csak az fáj, hogy mindenem odaadtam már.

csak az fáj, hogy szerelmes sosem leszek már.