Rab Zsuzsa: Csavargóének

Csak az, aki
senkié sem,
az hihet még a 
mesében,
az hihet még
a csodában,
mindhalálig-
virulásban,
az, akit
seholse várnak,
annak mindig
ajtót tárnak,
aki üres már
egészen,
az hihet még
a mesében,
mehet fényben,
lángzó szélben,
didereghet
napsütésben
az, aki 
már senkié sem.

Annak könnyű
lépte alatt
minden ösvény
összeszalad,
minden ösvény
szerteszalad,
szélnek háttal
erre indul,
megy egy kicsit,
arra fordul
az, akit
seholse várnak.
Annak 
mindig ajtót tárnak.

Lépdel
könnyű szédülettel.
Bámulnak rá
rémülettel
lehorganyzott,
földbe ásott
házak,
vasketrec-lakások,
ólom-arcra
húzott zsákok,
ólmelegű
szuszogások.

Aki üres már
egészen,
az hihet még
a mesében,
indulásban,
érkezésben.
Csak az, aki
senkié sem.

Szécsi Margit:
Vers

Keress valakit, ha fölkel a Hold,
ha pusztuló ereimben
ünnepet a világűr hidege ül,
ne légy a fejfám, ne maradj egyedül.
Vérem udvarát már nem süti át
az a hold, fekete minden -
ölts eleven gyászt vagy tarka ruhát:
tündökölsz énekeimben

Váci Mihály
Hegedű


Értelme magvait a sorsom
szétszórja már, mint záruló virág.
Félelmeim úgy könyörögnek érted,
mint égre kulcsolt ágú őszi fák.


Amerre lépek: szétterülve, törten,
emlékeink hullt erdője zizeg,
s levéltelen napjaim ágabogán át
eget betöltve sóhajt a neved.


Ordítanék utánad, de hiába:
oly néma vagyok, béna, mint az állat,
és mint a kő, mely megütött, s utána
ha belerúgsz, még felvérzi a lábad.


Hegedűként, felsodort idegekkel,
kiszáradva és megfeszülve élek,
oly vágyakkal utánad, hogy vonótlan
sikolt, szikrázik belőlem az ének.