" Elég, igen, egy kéz elég amint megkeveri a kávét, vagy ahogy "visszavonúl a bemutatkozásból", elég, hogy elfeledjük a helyet, a levegőtlen ablaksort, igen, hogy visszatérve éjszaka szobánkba elfogadjuk az elfogadhatatlant." P.J.

"Mi törjük el, repesztjük ketté, mi egyedűl és mi magunk azt, ami egy és oszthatatlan."

P.J.

távolodóan,
ilyen siralmas-vígan nézem,
és érzem
azt a kötelet,
ami mindnet tönkretett
messziről
látom a várost, a szürke ködben
mint régen
szemedben a félelmek füstjét
aggodalom-ablakba nézek
féltelek
mert ahogy a levél az ágtól
igen úgy váltunk mi meg egymástól
és segíteni akarok
érzem,
de tudom, s tudod
nem lehet
ezért csak arra kérlek
bízd Rá életedet.
hagyd, hogy ő irányítson
kanyargós szürke ködös útról
teli gödrökkel, árkokkal,
melyekben egyre mélyebbre süppedsz
nézz fel az égre
ne az én szemembe,
mert az már rég nem tükrözi azt a fényt amit csak odafenn találhatsz meg,
Őbenne.